Nyolcvanhárom
A Folyó Alatti Városból érkezett trió beleveszett az erdőbe, és Titus magára maradt, legalábbis úgy hitte. Kettőbe tört, majd ismét kettőbe tört egy ágacskát, azután megfordult, és elindult visszafelé a saját nyomán, a tudós lánya felé. Ekkor hirtelen megpillantotta.
Cheeta néhány perccel azelőtt szállt ki a kocsiból, mellyel apja megfordult, és halkan elhajtott, így szemben találták magukat a másikkal, és minden lépéssel egyre közelebb kerültek egymáshoz.
Aki most a két közeledő alak között áll félúton, ha fejét erre, majd arra fordítja, azt láthatja, hogy a két figura mögötti háttér igen hasonló; a fák falai között húzódó sugárút arany és zöld pettyekkel van beszórva, és maga Cheeta és Titus is pöttyös, és szinte lebeg az alacsonyan álló nap rézsútos sugarain.
Múltjuk, amely pontosan olyanná alakította őket, amilyenek, és nem mássá, velük mozgott, és minden lépésüket valami újjal gyarapította. Két alak: két élőlény: két ember: két magányos világ. Eddig a percig élt életeik szembekerültek, és ami eddig formátlan volt, most nehéz sziklaként nehezedett mellkasukra.
Ahogy közeledett az úton, Cheeta viselkedésében mégsem volt jele szenvedélynek vagy a szívét megdermesztő jégnek, Titus csak ámult a mozgásán – végzetszerű volt, és egyenletes, akár egy fantomé.
Mint egy aprócska szilánk: vékony, akár egy szempilla, és daliás, akár egy katona. De ó, a veszély! Ami olyasmivel töltötte ki porhüvelyét, ami magasabbra szökken, vad és lobbanó árnyékát messzebbre veti, mint amit veleszületett bölcsessége megenged. Micsoda veszély, micsoda kétségbeesés, micsoda robbanékonyság egy ilyen kicsiny testben!
Nem vette le a szemét Titusról. Azonnal észrevette arrogáns, laza járását, azt, ahogy seszínű haját kirázza a szeméből, előreeső válla által sugallt kötekedő természetét és azt az általános egykedvűséget, amely oly sok fiatal hölgynek okozott nehézséget a múltban, akik semmi mulatságukat nem lelték abban, hogy a legfurcsább pillanatokban hirtelen szórakozottá vált. Ez volt benne a legbosszantóbb. Nem tudta erőltetni az érzéseket, sem kényszeríteni magát, hogy szeressen. A szerelme mindig valahol máshol volt. Gondolatai finnyásak voltak. Csak a teste nem volt válogatós.
A háta mögött, akár ébren volt, akár álmot látott, Gormenghast légiói álltak… egyik felhős emelet a másikon, a baglyok huhogása áthatolt az esőfüggönyön, és zúgtak a rozsdavörös harangok.