Huszonnyolc
A következő délutánon történt, hogy Slagg dadus meghalt. Estefelé az ágyán fekve találták, akár egy apró, szurtos babát. Fekete ruhája félrecsúszott, mintha tusakodott volna. Kezét összekulcsolta beesett mellkasán. Nehezen képzelhette el az ember, hogy ez a törött holmi valaha új volt; hogy azok a fonnyadt, viaszos orcák valamikor frissek és pirospozsgásak lehettek. Hogy szemében nevetés villant. Mert valamikor még ő is eleven volt. Vidám, életteli kis teremtés. Fürge, mint a gyík.
Most pedig itt feküdt. Mintha félredobták volna babatestét, mert túl öreg és ócska lett ahhoz, hogy hasznát lehessen venni.
Amint Fukszia megtudta a hírt, rohant is a kis szobácskába, melyet olyan jól ismert.
De az ágyon heverő baba már nem a dajkája volt. Nem Slagg dadus az a mozdulatlan kis batyu. Valami más. Fukszia becsukta a szemét, és emlékei közül megrohanta vén dajkájának szívbemarkolóan megszokott képe, aki a legközelebb állt ahhoz, amilyen fogalmat Fukszia az anyáról alkothatott.
Már-már vissza akart fordulni az ágyhoz, hogy szenvedélyesen karjába zárja a szeretett porhüvelyt, de képtelen volt rá. És nem is sírt. Emlékei elevensége ellenére valami benne is meghalt. Újra rábámult az üres gubójára mindannak, aki valaha dajkálta, imádta, csapkodta és az őrületbe kergette őt.
Fülében szakadatlanul jajgatott a panaszos hang: „Jaj szegény szívemnek, hogy tehették? Hogy tehették? Még azt hinnék, nem tudom, hol a helyem.”
Fukszia hirtelen elfordult az ágytól, és csak ekkor vette észre, hogy nincs egyedül a szobában. Prunesquallor doktor állt az ajtóban. Önkéntelenül is a Doktor felé fordult, bizarr, mégis különös módon együttérző vonásaira emelte a tekintetét.
A férfi közelebb lépett hozzá.
– Fukszia, legdrágább gyermekem! – szólította meg. – Tartson velem!
– Ó, Doktor – felelte a lány –, semmit sem érzek. Gonosz lennék, Prune doktor? Nem értem.
Az ajtókeretet hirtelen betöltötte a Grófnő alakja, aki, bár leányára és az orvosra meredt, mintha meg sem ismerte volna őket, mert nagy, sápadt arca teljesen kifejezéstelen maradt. Karján ritka szövésű csipkekendőt hozott. Súlyos léptekkel ment a csupasz deszkapadlón. Az ágyhoz érve egy pillanatig mintegy révületbe esve bámult az előtte fekvő, szánalmas látványra, majd leterítette a holttestet a gyönyörű, fekete kendővel, azzal sarkon fordult, és elhagyta a szobát.
Prunesquallor kézen fogva kivezette Fuksziát az ajtón, melyet be is csukott maguk után.
– Fukszia, drága – szólalt meg, miközben elindultak a folyosón –, nem hallott Titus felől?
A lány megtorpant, és elengedte a Doktor kezét.
– Nem – mondta –, és ha nem találják meg, én magam fogom megölni!
– Nono, no, kis fenyegetőző! – felelte a Doktor. – Milyen banális ilyet mondani! Pedig maga olyan eredeti kislány. Mintha Titus nem bukkanna fel, mint a paprikajancsi a dobozból, mindenre, ami tipikus, úgy ám!
– Muszáj lesz neki! Muszáj! – kiáltott fel Fukszia, aztán elfojthatatlan sírásra fakadt, a Doktor pedig átkarolta, és megtörölgette kipirult arcát makulátlan zsebkendőjével.