Harmincnégy
Titust másnap késő délután fogták, és bezárták egy cellába. Apró helyiség volt, délnyugatra néző rácsos ablakkal.
Amikor Titus belépett, a cella négyszögét aranyszínű fény töltötte be. Az ablakot tucatnyi függőleges szelvényre osztó fekete rácsok sziluettje mögött ragyogott a naplemente.
Az egyik sarokban durva tábori ágy állt, rajta sötétpiros takaró. A cella közepén a legnagyobb helyet egy asztal foglalta el, amely három lábán állt csak, mert a kőpadló egyenetlen volt. Az asztalon néhány gyertya, egy doboz gyufa és egy pohár víz. Az asztal mellett szék, rozoga tákolmány, melyet valaki egyszer nekilátott lefesteni: de (akárki volt) belefáradt a munkába, és a szék fekete-sárga foltos maradt.
Miközben Titus megállt, hogy felmérje a szobát, a börtönőr bezárta mögötte az ajtót; hallotta, hogy a kulcs megfordul a zárban. A napsugarak viszont ott maradtak, a mézszínű fény alacsony, rézsútos pászmái beáradtak a rácsok között, és mintha üdvözölték volna a foglyot – így hát azonnal az ablakhoz lépett, és a rácsot megragadva kibámult a tájra.
A környező vidék mintha átváltozott volna. A fény olyan éteri volt, hogy az óriás cédrusok a felszínén lebegtek, a dombtetők pedig vándoroltak az arany tájban.
Titus a messzi távolban mintha egy város kérgét látta volna, és úgy tetszett, a nap rézsútos csapásokat mér rá, az ablakok hol itt, hol ott aranyosan felvillantak, akár a kovakő szikrái.
Az aranyozott estéből hirtelen egy madár bukkant fel, és egyenesen az ablak felé tartott, ahonnan Titus bámult ki a rácsok közül. Sebesen közeledett, és röptében ívet írva le egyszer csak ott állt az ablakpárkányon.
Abból, ahogy a feje szaporán előre-hátra mozgott a nyakán, szemmel látható volt, hogy keres valamit. Nyilvánvaló volt, hogy a cella legutóbbi lakója megosztotta a morzsáit a tarka madárral – de ma nem volt morzsa, és a szarka jobb híján tollászkodni kezdett.
Ekkor az aranyos levegőből: a cella köveiből: a cédrusokból: a szarka szárnyának rebbenéséből egy hosszú emlékfoszlány bújt elő; képek úsztak a szeme elé, és Titus megpillantotta, élénkebben, mint a naplementét vagy az erdővel borított dombokat, Gormenghast hosszú, tündöklő körvonalát, és otthona köveit, melyeken a gyíkok lustálkodtak, ott pedig, minden egyebet kitakarva anyja állt, ahogy utoljára látta, a viskó ajtajában, és az esőtől ázott Vár úgy sötétlett mögötte, mint egy festett kulissza.
– Vissza fogsz térni – mondta akkor. – Minden út visszavezet Gormenghastba – és Titust hirtelen vágyakozás fogta el az otthona után, nem kevésbé a rossz, mint a jó után – vágyott az illatára, és a keserű borostyán ízére.
Titus úgy fordult el az ablaktól, mintha a nosztalgiát akarná elűzni magától, ám a puszta helyzetváltoztatás nem segített, leült hát az ágy szélére.
Mélyen az ablak alól egy fekete rigó fuvolázása hallatszott, az arany fény sötétedni kezdett, és Titus hirtelen olyan magányosnak érezte magát, mint még soha azelőtt.
A bordái alatt húzódó, megfeszített izmokat összepréselve előrehajolt, majd hintázni kezdett előre-hátra, mint egy inga. A hintázás olyan szabályos volt, hogy egy ennyire gépies ritmus talán nem is enyhítheti a gyászt.
Bizonyosfajta vigaszt azonban mégiscsak meríthetett belőle, mert amíg elméje zokogott, a teste tovább hintázott.
Nem hagyta nyugodni a sóvárgás az után a föld után, ahol felnőtt. Nincs megnyugvás azok számára, akik gyökerestül kiszakadtak. Vándorok ők, honvágytól gyötörtek és dölyfösek. Pusztán a szeretet nem képes meggyógyítani őket, bár a por minden lépésnél felszáll… beszivárog a folyosókra… leszáll az ágakra és a párkányokra… minden egyes lélegzetvétel egy szippantás a múltból, és tüdejük, mint a bányászoké, fekete a letűnt időktől.
Bármit esznek, bármit isznak, az soha nem az otthon kenyere, nem az otthoni völgyekben termő búza. Soha nem az otthoni szőlőskertek bora. Idegen párlat.
Titus előre-hátra, előre-hátra ringatta hát magát a gyász bölcsőjében, miközben a cellára leszállt a sötétség; majd valamikor az éjszaka folyamán álomba merült.