Hetvenegy
Három nap telt el az óta az éjszaka óta, hogy befogadta. Az ember azt gondolhatta volna, hogy bizonyára kinyitotta a szemét, ha másért nem, hát e különös szépség közelségétől, de nem; a szeme csukva maradt, vagy ha mégsem, látni nem látott semmit.
A lány olyan hatékonyan kezelte a helyzetet, hogy az már-már bájtalannak számított egy ilyen ellenállhatatlan nőtől, mintha csak a szemöldökét húzná át.
Igaz, hogy a beteg második lázas napján elámult a fiú szóáradatának zagyvaságán, mert az az ágyban hánykolódva egy olyan nyelven kiáltott fel újra és újra, amely szinte idegennek hatott a rengeteg hely- és tulajdonnévtől; soha nem hallott szavaktól, melyek közül a leggyakoribb… a Gormenghast volt.
„Gormenghast.” Ez volt a veleje. Eleinte Cheeta nem tudta hova tenni, de a szó lázas ismétlései közé fokozatosan nevek és mondatok ékelődtek, melyek lassan a helyükre kerültek, és kirajzolódott a kép.
Miközben a kifinomult Cheeta hallgatta, azon vette észre magát, hogy bekerül egy zónába, egy különös rétegbe, ahol az emberek és az események erre-arra tekeregtek, kifordultak, spirálban mozogtak, mégis, saját határaikon belül konzisztensek maradtak. Az elegancia és az előre eltervezett élvezet hűvös tartományából most egy barbár vidék mélységeibe nyert bepillantást. A fogság és a szökés világába. Az erőszak és a félelem világába. A szeretet és a gyűlölet világába. Mégis, mindezek felett, a mögöttük álló megnyugváséba. A megnyugváséba, amely valamilyen ősrégi hagyomány sziklaszilárd bizonyosságára és hitére épült.
Úgy tűnt, egy nagy hagyomány darabkája hánykolódik és izzad előtte az ágyban: noha most ide-oda forgolódik, tökéletes nyugalom járja át, ami örökletes igazságát illeti. Cheeta életében először érezte a sajátjánál jóval nemesebb vér jelenlétét. Nyelvecskéjével megnyalta az ajkát.
A fiú a zöld szoba félhomályában feküdt, miközben a ház hangjai halkan visszhangoztak alatta a folyosókon, a hátaslovak pedig türelmetlenül kapáltak a lábukkal.
– Hallasz… Hallasz engem… Hallasz …?
– A fiam az…? Hol vagy… gyermekem?
– Hol vagy, anyám…?
– Ahol mindig …
– Magas ablakodban, anyám, madarak felhőjében?
– Hol máshol?
– Senki nem tudja megmondani …?
– Megmondani? Mit…?
– Hol az ördögben vagyok…
– Nem könnyű… Nem könnyű.
– Soha nem ment könnyen a számolás, fiatalember. Soha.
– Ó, borítson köntöse bűzös redőibe, ó, Mr. Bellgrove, uram.
– Miért tetted, fiam? Miért szöktél el?
– Miért…?
– Miért… miért…?
– Miért…?
– Figyelj… figyelj…
– Miért fordulsz el tőlem?
– A madarak úgy ülnek a fején, mint a falevelek.
– A macskák pedig akár a fehér dagály?
– A macskák hűségesek az árulók világában.
– Steerpike…?
– Ó, nem!
– Nem bírom elviselni… Ó, drága Doktor!
– Hiányoztál, Titus… Ó, nagyon… Mind közül, akik lemondtak a trónról, te viszed a pálmát.
– De hát hová tűntél… kedvesem?
– Miért tetted… miért?
– Miért tetted?
– Miért… miért…?
– Miért…
– Előbb atyád… azután a nővéred és most… te…
– Fukszia… Fukszia…
– Mi volt ez?
– Én nem hallottam semmit.
– Ó, Prune doktor… Szeretem önt, Prune doktor…
– Lépések zaját hallottam.
– Én kiáltást.
– Hahó, ott, Csibész! Titus, az ágrólszakadt…
– A mindenit, messze kóboroltál! Kivel beszéltél?
– Ki volt az, Titus?
– Nem értenéd. Ő más.
– A vörös égboltot keveri az esti borába. Szerette őt.
– Júnót?
– Júnót.
– Megmentette az életem. Sokszor megmentette.
– Elég. Vágd ki magadból zsebkéssel az érzelgős asszonyt.
– Isten áldja meg vasszíved édességét.
– Szóval mind meghaltak… mind… a halak, a madarak és a négylábúak.
– Ha-ha-ha-ha-ha! Végtére is csak ketrecbe zárt teremtmények voltak. Nézd meg azt az oroszlánt. Csak ennyi az egész. Négy láb… két fül… egy orr… egy horpasz.
– De elpusztították az állatkertet! Muzzlehatch állatkertjét! A tollak, szarvak, csőrök elegyét. Az élet egy szelete megsemmisült. Az oroszlán sörénye vértől tapad össze, csikorogva porlad szét.
– Szeretlek, gyermekem. Hol vagy? Úgy érzed, nyaggatlak?
– Nagyon régen elment.
– Nagyon régen… Mit csináltál a világnak azon a táján, hogy ennyire eláztathatott az eső?
– Eltévedtem. Mindig is el voltam tévedve, Fuksziával együtt. Eltévedtünk óriási házunkban, ahol cikáztak a gyíkok, és a gyomok elindultak a lépcsőn felfelé, és kivirágoztak a lépcsőfordulókon. Ki az? Miért nem nyitja ki az ajtót? Miért motoszkál? Nincs bátorsága kinyitni az ajtót? Fél a deszkától? Ne aggódjon, látom az ajtón keresztül. Ne aggódjon. A neve Acreblade. A rendőrség királya. Utálom az arcát. Rajzszegekből áll. A karja szögekkel van odarögzítve… de Júnó velem van. A Kastély elúszik. Steerpike, az ellenségem a víz alatt úszik, foga között tőr. Mégis megöltem. Elpusztítottam.
– Gyere ide, és táncolunk a lőrések fölött. A tornyok fehérlenek a madárpiszoktól. Olyan, mint a foszfor. Fogja meg a kezem, Muzzlehatch, és te is Júnó, mind közül a legszebb, és lépjünk ki az űrbe. Nem egyedül zuhanunk, mert ahogy elhagyjuk egyik ablakot a másik után, fejek bukkannak fel mellettünk, vigyorognak, mint a tejbetök. Veil és a Fekete Rózsa, Cusp-Canine és Grassék… és mellettem végig, miközben zuhantunk, Fukszia feje volt, fekete haja a szemembe csapódott, de nem várhattam, mert meg kellett keresnem Azt. Azt. Egy fatörzsben élt. A falak lépből voltak, és az egész fatörzs zúgott, de soha nem csípett meg minket egy méh sem. Az ágról ágra ugrált, amíg az iskolaigazgatók, Bellgrove, Cutflower meg a többi meg nem érkezett, négyszögletes professzorkalapjuk félrebillent az árnyékban. Áss nekik egy nagy gödröt: énekelj nekik. Készíts nekik mályvarózsából virágtündért. Dobd le a galambzöld kenuhoz hasonló babhüvelyeket. Ez egész télen boldoggá teszi őket. Boldoggá? Boldoggá? Ha-ha-ha! A kiéhezett baglyok… a baglyok… a kicsi baglyok.