„Félhomály”
Mindeközben a Lord és Fukszia kétszáz lábnyival lejjebb, Steerpike-tól és az ikrektől több mint egy mérföldnyire üldögélt. Őméltósága egy fenyőfának vetett háttal, állához húzott térddel nézte leányát, s valaha oly finom vonalú szája ragacsos mosolyra húzódott. Lábát és karcsú testét tűlevelek hideg, sötét szalmazsákja burkolta be, melyből itt-ott súlyos, kókadt fejű páfrányok és szürke gombák bukkantak elő, melyek hamuszínű felületén téli veríték gyöngyözött.
Valamiféle pislákoló homály ülte meg a völgyecskét. A tető védelmet nyújtott az égbolttal szemben; olyan sűrűn fonódtak össze az ágak, hogy még a leghevesebb zivatar sem jutott át rajta, az ágak által fölfogott esőcseppek gépies csöpp-csöpp-csöppje is csak órákkal a vihar kitörése után hangzott fel a földet borító tűleveleken. Ám egy kis napfény mégiscsak beszüremlett a tisztásra, főként kelet felől; amerre a könyvtár héja megmaradt. A tisztás és a romok felé futó ösvény között mindössze harminc-negyven méter szélességben húzódtak a fák, még ha igen sűrűn is.
– Hány polcot építettél atyádnak? – kérdezte a Lord a lányát kísérteties mosollyal.
– Hét polcot, apám – felelte Fukszia. Szeme tágra nyílt, oldalán lelógó keze remegett.
– Még három polc, leányom – még három polc, és visszarakhatjuk a könyveket.
– Igen, apám.
Fukszia felvett egy rövidke gallyat, és három hosszú vonalat húzott a tűlevél borította földre a meglévő hét mellé, amely már kettejük között húzódott.
– Ez az, ez az! – szólalt meg a búskomor hang. – Most már elég hely van a szoniánus költőknek. Előkészítetted a könyveket, kisleánykám?
Fukszia felemelte a fejét, és apjára szegezte tekintetét. Még sosem beszélt így vele – még sosem hallotta ezt a szeretetteljes tónust kicsendülni a hangjából. Növekvő őrületének borzalma megdermesztette, mégis olyan részvét töltötte el, mint még soha, sőt több volt ez részvétnél, hirtelen elárasztotta a szeretet meleg hulláma az összekuporodott alak iránt, aki hosszú, sápadt kezét a térdén nyugtatta, és hangja olyan csendesen és megfontoltan zengett.
– Igen, apám, előkészítettem a könyveket – felelte. – Akarod, hogy felrakodjam őket a polcokra?
Fukszia egy halom összeszedegetett fenyőtoboz felé fordult.
– Igen, készen állok – felelte a Lord némi hallgatás után, mely az erdő csendjével telt meg. – De csak egyenként. Egyenként. Ma éjjel három polcot töltünk fel. Hármat az én hosszú, értékes polcaim közül.
– Igen, apám.
A szálas fenyőfák csendje árasztotta el a levegőt.
– Fukszia.
– Igen, apám?
– Te a leányom vagy.
– Igen.
– És ott van Titus. Ő lesz Gormenghast lordja. Így van?
– Igen, apám.
– Ha majd meghalok. De ismerlek-e én téged, Fukszia? Ismerlek-e?
– Nem tudom; nem igazán – felelte a lány, de hangja magabiztosabban csengett most, hogy megérezte apja gyengeségét. – Azt hiszem, nem nagyon ismerjük egymást.
Újra felcsapott benne a szeretet hulláma. A tébolyult mosoly, mely a Lord minden megjegyzését, amivel csak előhozakodott, kétessé tette, ebben a pillanatban nem rémisztette el. Rövid élete során annyi furcsasággal találkozott már, hogy bár a sikamlós mosoly hátborzongató iszonyata szorongással töltötte el, most, miután hirtelen leomlott köztük minden korlát, ami oly sokáig állt, legyűrte félelmét. Életében először érezte, hogy valakinek a lánya – hogy van egy apja – az övé. Mit számít, hogy megőrül – a saját jól fölfogott érdekében? Az övé volt.
– A könyveim… – szólalt meg a férfi.
– Itt vannak nálam, apám. Rakjam meg neked az első hosszú polcot?
– A szoniánus költőkkel, Fukszia.
– Igen.
Felemelt maga mellől egy tobozt, és a földre rajzolt vonalak széléhez rakta. A Lord gondosan figyelt.
– Ez Andrema, a lírikus, a szerelmi költő, kinek pennája írás közben lüktetett, s kékséggel telt meg, akár a megütött köröm. Az ő versei, Fukszia, az ő versei üvegvirágokként nyílnak ki, közepükön, a törékeny szirmok közt áttetsző indigó mélység, hatalmas, mint maga a végzet. Hangja tompítatlan – olyan, mint egy harang, mely tisztán cseng zavarodott éjszakánkban; de tisztasága a bejárhatatlan mélységek tisztasága – a mélységeké –, s ezért sorai örökké ott lebegnek, Fukszia – csak lebegnek és lebegnek, mindörökre. Ez hát Andrema… Andrema.
A Lord a tobozra szegezte tekintetét, melyet Fukszia helyezett az első vonal végéhez, még vadabb mosolyra húzta a száját, és a fenyves hirtelen iszonyú, félig sikoly-, félig nevetésszerű kiáltás visszhangjaitól remegett meg.
Fukszia megdermedt, arcából kifutott a vér. Apja, akinek a szája még mindig tátva volt, miután a sikoly elült az erdőben, négykézlábra ereszkedett. Fukszia kiszáradt torkából hangot próbált kipréselni. Miközben küszködött, apja tekintete rászegeződött, végre összezárult az ajka, és szeme visszanyerte azt a melankolikus gyengédséget, melyet az imént fedezett fel benne. Fukszia felvett egy újabb tobozt, és az „Andrema” mellé emelte, miközben sikerült megszólalnia:
– Folytassam a könyvtárat, apám?
De a Lord nem hallotta. Tekintete elködösült, Fukszia pedig elejtette a tobozt, és apja mellett termett.
– Mi az? – kérdezte. – Ó, apám, apám! Mi baj?
– Én nem vagyok az apád… – felelte amaz. És ahogy elvigyorodott, fekete szeme kitágult, ott lángolt benne egy-egy csillag, és ahogy a csillagok egyre nagyobbra nőttek, a férfi meggörbítette az ujjait. – A Kovatoronyban lakom! – kiáltotta. – A halálmadár vagyok!