Az aranyszájú

Mikor a Doktor visszament az előszobán keresztül, a feje annyira tele volt Fuksziáról alkotott új képével, hogy Steerpike-ról meg is feledkezett, és a mögötte felhangzó léptek zajára összerezzent. Egy-két pillanattal azelőtt Steerpike riadt meg a fölötte kopogó léptek hangjára, mert közvetlenül a lépcső alatt üldögélt a korlát tigriscsíkos árnyékában.

Gyorsan a Doktor után eredt.

– Attól tartok, még mindig itt vagyok – mondta, majd a Doktor pillantását követve hátranézett a válla felett. Megfordult, és egy hölgyet látott leereszkedni a lépcső három alsó fokán, aki elvéthetetlen hasonlatosságot mutatott Prunesquallor doktorral, de modora sokkal merevebb volt. Ő is rövidlátástól szenvedett, ám okuláréját sötétre színezték, úgyhogy nem lehetett megállapítani, merre néz, hacsak nem a feje tartásából, amit pedig nem lehetett biztosra venni.

A hölgy odalépett hozzájuk.

– Ki ez? – fordította Steerpike felé az arcát.

– Nem más, mint Steerpike uraság – felelte a fivére –, aki azért járult elém, hogy tehetségéről tanúságot tehessen. Azon buzgólkodik, hogy fogjam munkára az agyát, haha! Nem úgy, ahogy esetleg feltételeznéd, lekvárosüvegben úszó példányként, hahaha! Hanem funkcionális képességeivel együtt, lenyűgöző gondolatokkal teli tekervényként.

– Nem ment fel az imént? – kérdezte Irma Prunesquallor kisasszony. – Kérdem, nem ment fel az imént?

A magas hölgynek az volt a szokása, hogy igen sebesen beszélt, és mielőtt pillanatnyi szünetet tartott volna, hogy megfelelhessenek kérdésére, ingerülten megismételte azt. Bohó pillanataiban Prunesquallor gyakorta szórakoztatta magát azzal, hogy megpróbálta közbeszúrni válaszát a kevésbé bonyolult kérdésekre, az első alkalom és az éles visszhang közé.

– Fel, drágám? – kérdezte a fivére.

– Úgy vélem, azt mondtam, „fel” – válaszolt Irma metsző hangon. – Úgy vélem, azt mondtam, „fel”. Voltál te, ő vagy akárki más odafenn úgy negyedórája? Nos? Nos?

– Bizonyosan nem! – mondta a Doktor. – Azt hiszem, mindannyian idelenn voltunk. Ugye? – fordult Steerpike felé.

– De igen – felelte Steerpike. A Doktornak kezdték megnyerni a tetszését az ifjú csendes, illedelmes válaszai.

Irma Prunesquallor kihúzta magát. Hosszú, testhezálló, fekete ruhája kiemelte a legfontosabb csontalakzatokat, például a csípő taréját, sőt az egész medencét, a lapockákat és bizonyos szögből, ha épp úgy esett rá a lámpafény, még a bordákat is. Hosszú nyakán a Prunesquallorok jellegzetes feje ült, s ugyanolyan szürke kóc övezte, mint a fivére fejét, csak ő kontyba csavarva viselte a tarkóján.

– A szolgáló nincs idehaza, NINCS – mondta. – Ez a szabad estéje. Nem így van? Nem így van?

Úgy tűnt, Steerpike-hoz intézi a kérdést, úgyhogy ő válaszolt:

– Nincs tudomásom az ön rendelkezéseiről, hölgyem. De néhány perce bent járt a Doktor szobájában, tehát úgy vélem, őt hallhatta az ajtaja előtt.

– Ki mondta, hogy bármit is hallottam az ajtóm előtt? – vágta rá Irma egy leheletnyivel kevésbé sebesen, mint szokta. – Ki?

– Nem a szobájában volt, hölgyem?

– Micsoda? Micsoda?

– Abból gondolom, hogy azt mondta, valaki járt odafent – válaszolta Steerpike –, és ha, ahogy mondja, a szobájában volt, az ajtaja előtt kellett hallania a lépéseit. Csak ezt akartam tisztázni, hölgyem.

– Mintha túl sokat tudna minderről. Vagy nem? Vagy nem? – Irma előredőlt, és opálos okuláréja Steerpike arcába meredt.

– Semmit sem tudok, hölgyem – felelte Steerpike.

– Mit jelentsen mindez, Irma, drágám? Mindennek a nevében, ami nyakatekert, mit jelentsen mindez?

– Lépéseket hallottam. Ez minden. Lépéseket – felelte a testvére; majd kis szünet után nyomatékosan megismételte. – Lépéseket!

– Irma, drága testvérem! – szólt rá Prunesquallor. – Két dolgot kell mondanom. Az egyik az, hogy, a kényelmetlenség nevében, mit ácsorgunk itt az előszobában, hogy belehaljunk a huzatba, mely, ami engem illet, a jobb nadrágszáramon kúszik fel, s máris a gluteus maximusomat szurkálja; másodszor pedig – ha a kérdés velejéig hatolunk –, mi a baj a lépésekkel? A sajátjaimat például mindig is különösen hasznosnak találtam, főképp, ha járásról van szó. Sőt, hahaha, az ember szinte azt hinné, direkt épp erre a célra találták ki!

– Szokás szerint – felelte nővére – megittasultál saját komolytalanságodtól. Van eszed, Alfred. Ezt sosem tagadtam. Soha. De az elviselhetetlen komolytalanságod aláaknázza. Szólok neked, hogy valaki odafent ólálkodott, és még csak oda sem figyelsz. Senki sincs, aki odafent ólálkodhatott volna. Nem érted a lényeget?

– Én is hallottam valamit – vetette közbe Steerpike. – Épp az előszobában ültem, ahova a Doktor küldött, míg eldönti, milyen minőségben alkalmazhat, mikor hallottam valamit, ami úgy hangzott, mintha járkálnának odafenn. Halkan a lépcsőhöz osontam, de nem láttam senkit, úgyhogy visszaültem.

Valójában Steerpike azt hitte, senki sincs odafenn, úgyhogy kapkodva körülnézett az emeleten, míg meg nem hallotta az ezek szerint az ajtajához közeledő Irmát, mire gyorsan lecsúszott a korláton.

– Hallod, mit mond – mondta Irma merev ingerültséggel, a fivérét követve tekintetével. – Hallod, mit mond.

– Nagyon is úgy van – vágta rá a Doktor. – Nagyon is úgy! Teljességgel megemészthetetlen!

Steerpike olyan fürgén tolt Irma Prunesquallor alá egy széket, olyannyira törődni látszott a kényelmével, hogy a nő visszapillantott rá, és kemény szájának sarka kissé megenyhült.

– Állok rendelkezésére, hölgyem – mondta Steerpike. – Mit tehetek kegyedért?

– Mi az ördög van magán? Mi van magán, fiam?

– Mély sajnálattal tölt el, hogy bemutatkozásom alkalmával olyan viseletben kellett megjelennem, mely meghazudtolja választékosságomat, hölgyem – felelte. – Ha tanácsot adna, honnan keríthetek megfelelő kelmét, már holnap azon igyekszem, hogy illőképp jelenhessek meg. Ön mellett állva, hölgyem, a sötétség finom köntösében…

– A sötétség köntösében, ez jó! – vágott közbe Prunesquallor, és a fejéhez emelte kezét, majd hófehér ujjait szétterpesztette szemöldöke körül. – A sötétség köntöse. Egy szóvirág, haha! Határozottan egy szóvirág!

– Félbeszakítottad, Alfred! – szólt rá a testvére. – Nemde? Nemde? Holnap szabatok magának egy öltözetet, Steerpike – folytatta. – Gondolom, itt lesz? Hol alszik? Hol fog aludni a fiú? Hol lakik? Hol lakik, Alfred? Elrendeztél már valamit? Gondolom, semmit. Csináltál valamit? Igen? Igen?

– Mire gondolsz, Irma, drágám? Mire célzol? Mindenfélét csináltam; eltávolítottam egy krumpli nagyságú epekövet, hegedültem szépen, míg szivárvány ragyogott be a patikaszoba ablakán; oly mélyen merültem el a fájdalom poétáiban, hogy ha előrelátóan nem erősítek horgokat a ruhámra, tán sosem tudnak visszahúzni a földre, haha, ama gyötrő mélységekből!

Irma pontosan tudta, fivére mikor kalandozik újabb monológ felé, s kifejlesztette magában a képességet, hogy ne is figyeljen oda rá. Úgy tűnt, megfeledkezett az emeleti lépésekről. Figyelte, ahogy Steerpike figyelemre méltóan gavalléros, tökéletesen időzített, pontos mozdulattal egy pohár portóit tölt neki.

– Tehát alkalmazásba óhajt kerülni, nemde? Nemde? – kérdezte.

– Égető vágyam, hogy szolgálatukba léphessek – felelte a fiú.

– Miért? Miért, mondja? – firtatta Prunesquallor kisasszony.

– Általában arra törekszem, hogy elmémet egyensúlyban tartsam az intuitív s a racionális érvelés közt, hölgyem. De kegyeddel szemben képtelen vagyok erre, mivel ösztönös vágyam, hogy a szolgálatára álljak, elhomályosítja az okokat, pedig számos akad belőlük. Csak annyit mondhatok, égek a vágytól, hogy eme tető alatt szolgálatot találva teljesítsem ki magamat. Így aztán – tette hozzá talányos mosolyra húzva szája sarkát – nem is tudom megmondani, miért.

– Mindeme metaforikus impulzusok mellett ez a kiteljesedés, melyről oly ékes szavakkal beszélt – vetette közbe a Doktor –, kétségtelenül az a vágy, hogy az első lehetőséget megragadva elmeneküljön Swelter közeléből s a nyilvánvalóan kellemetlen feladatok elől, melyeket mellette kellett végeznie. Nincs igazam?

– De igen – felelte Steerpike.

A Doktor annyira elégedett volt ezzel az egyenes válasszal, hogy felállt a székéből, és fogát elővillantva elmosolyodott, majd még egy pohárral töltött magának. Különösen a ravaszkodás és az őszinteség elegye tetszett neki, melyről még nem sejtette, hogy az Steerpike agyafúrtságának legmélyebb rétege.

Prunesquallornak húgával együtt örömére szolgált, hogy ilyen eszes fiatalemberrel ismerkedhetett meg, bármilyen csavaros is legyen az eszessége. Igaz, Gormenghastban akadt egy-két kiművelt elme, de az utóbbi időben ritkán kerültek velük érintkezésbe. A Grófnő nem volt jó társalgó. A Lord általában túlságosan lehangolt volt ahhoz, hogy olyan témákat érintő eszmecserébe vonja, melyekről maga szívesen, hosszasan, ábrándos mélyrehatással beszélt volna. Az ikrek pedig sosem tudtak követni semmilyen fonalat.

A szolganépen kívül Prunesquallor számos egyéb személlyel is napi kapcsolatban állt társasági vagy hivatásbeli kötelmei révén, de mivel túl gyakran látta őket, elvesztette érdeklődését a társaságuk iránt, s kellemes meglepetéssel tapasztalta, hogy Steerpike ifjú kora ellenére tehetséggel bánik a szavakkal, s gyorsan vág az esze. Prunesquallor kisasszony kevesebb embert látott, mint a fivére. Jólesett neki a ruhájára tett utalás, és hízelgőnek találta, ahogy Steerpike a kényelméről gondoskodott. Meg kell hagyni, eléggé kis termetű a kölyök. Az öltözékének kérdését persze majd elrendezi. Közel ülő, feszülten figyelő szemét először kissé majomszerűnek találta, de ahogy hozzászokott, talált a tekintetében valami nagyon izgalmasat, amikor az rávetette a pillantását. Úgy érezte, az ifjú észrevette, hogy ő nem csupán hölgy, de nő is.

Neki is éles, gyors esze volt, de fivérétől eltérően felszínes, és a fiúban ösztönösen felismerte a magáéhoz hasonló, bár még erősebb elmét. Túl volt már azon a koron, mikor férjet kereshetett volna. Ha szemügyre is vette valaha férfi ebből a szempontból, abban nem reménykedhetett, hogy egyidejűleg bátorsága is lesz feltenni neki a kérdést. Irma Prunesquallor legalábbis még sosem találkozott ilyennel, hódolói tisztán verbális megközelítésre szorítkoztak.

Mielőtt Prunesquallor kisasszony gondolatait félbeszakították volna Steerpike csoszogó léptei az ajtaja előtt, történetesen épp meglehetősen melankolikus hangulatban leledzett. A legtöbb embernek vannak olyan merengő időszakai, mikor gondolataik múltjuk kevésbé tetszetős elemei körül összpontosulnak. Ez alól Irma Prunesquallor sem volt kivétel, de ezen a napon valami vadság vegyült a búskomorságába. Miután ingerülten visszatolta okuláréját az orrnyergére, kezét tördelve leült a tükör elé. Nem vett róla tudomást, hogy nyaka túl hosszú, szája vékony és kemény, orra túlságosan hegyes, és a szeme szinte eltűnik, csak pazar bőségű, vastag szálú, szürke hajára összpontosította a figyelmét, mely szemöldöke fölül egyetlen vaskos hullámban futott le tarkójáig, ahol nagy, kemény kontyba gyűlt – és bőre tisztaságára, mely valóban makulátlan volt. Szemében ez a két vonás elegendő volt ahhoz, hogy a hódolat tárgyává tegye őt. De ugyan miféle hódolatban volt része? Ki hódolt neki, ki illette dicsérő szóval lágy, páratlan bőrét és hajának zuhatagát?

Steerpike lovagiassága egy pillanatra felmelegítette a szívét.

Immár mindhárman helyet foglaltak. A Doktor valamivel többet ivott, mint ahogy pácienseinek javallotta volna. Beszéd közben fesztelenül gesztikulált, s úgy tűnt, élvezettel figyeli ujjait, miközben azok némajátékkal hangsúlyozzák mondanivalóját.

Még húga is megérezte a szokásos adagját meghaladó portói hatását. Akárhányszor Steerpike megszólalt, hevesen bólogatott, mint aki teljesen egyetért vele.

– Alfred! – mondta. – Alfred, hozzád beszélek. Nem hallod? Nem? Nem?

– De nagyon is jól hallom, Irma, drágaságom, legdrágább húgom. Hangod itt cseng a középfülemben. Sőt, mindkettőben. Pont a közepén mind a kettőnek, vagy inkább mind a két középsőben. Mi az, hús a húsomból?

– Halványszürkébe kellene öltöztetnünk.

– Kit, vér a véremből? – kiáltott fel Prunesquallor. – Kit ruházzunk fel a galambok árnyalataival?

– Kit? Még azt kérdezed, hogy kit?! Ezt az ifjút, Alfred, ezt az ifjút. Ő veszi át Pirula helyét. Holnap elbocsátom Pirulát. Mindig is lassú és ügyetlen volt. Nem gondolod? Nem gondolod?

– Én nem tudok már gondolni semmit, csont a csontomból. Nem tudok már semmit. Átadom neked a gyeplőt, Irma. Fogd, és indulj! A világ csak reád vár!

Steerpike látta, hogy megérett az idő.

– Bízom benne, hogy megelégedésére szolgálok, drága hölgyem – mondta. – Az lesz a jutalmam, hogy láthatom még talán egyszer-kétszer, persze ha megengedi. Ebben a sötét ruhában, mely olyannyira illik kegyedhez. Holnap kiszedem belőle azt az apró foltot, melyet a varrásán vettem észre, engedelmével. Hölgyem – tette hozzá azzal a meglepő keresetlenséggel, mellyel megjegyzéseit szokta közbeszúrni –, hol alhatok?

A nő felállt, mereven, ám öntudatosabb méltósággal, mint ahogy azt korábban szükségesnek ítélte, és egyetlen, faszoborszerű mozdulattal intett, hogy kövesse, majd kivezette az ajtón.

Valahol mélyen a keble rejtekén egy apró, fogoly kismadár dalolni kezdett.

– Örökre elhagytok? – kiáltott utánuk a Doktor székében elnyúlva, akár egy kötéldarab. – Örök száműzetésre vagyok ítélve, hahaha! Örökre magamra hagytok?

– Csak ma estére – felelt nővére hangja. – Steerpike úr reggel majd felkeres.

A Doktor fogait még utoljára elővillantva ásított egyet, és mély álomba merült.

Prunesquallor kisasszony a második emeleten egy ajtóhoz vezette Steerpike-ot. A fiú látta, hogy a szoba egyszerű, tágas és kényelmes.

– Reggel majd hívatom, és tájékoztatom a feladatairól. Hallja? Hallja?

– Örömmel, hölgyem.

Irma olyan peckesen lépett az ajtóhoz, mint még soha; régóta nem ügyelt arra, hogy ilyen szépen járjon. Ruhájának fekete selyme fénylett a gyertyafényben, suhogott a térde körül. Az ajtó felé fordította tekintetét, Steerpike pedig meghajolt, és lehajtott fejjel állt mindaddig, míg az ajtó be nem csukódott, a nő pedig távozott.

Gyorsan az ablakhoz lépett, és kinyitotta. Az udvar túloldalán Gormenghast várának sötét körvonalai nyúltak az éjszakába. A hűvös levegő magas, kiugró homlokát cirógatta. Arca maszkszerű maradt, de lenn a gyomra mélyén elvigyorodott.