Huszonhét
– Hallották, mit mondott? – acsarogta egy gonosz hang. – „Biztosan megijesztettem.” Meg is ölhetted volna a hölgyet, te kis korcs!
Hirtelen dühödt moraj támadt, és megszámlálhatatlan arc emelkedett a bezúzott tetőablak felé. A sokaság Titushoz közel álló része, amely még egypár pillanattal azelőtt is barátságosnak és könnyednek mutatkozott, most egészen ellentétes látványt nyújtott.
– Melyikük nevezett – kérdezte Titus, akinek az arca egészen elfehéredett –, melyikük nevezett kis korcsnak? – Rongyos nadrágja zsebében ujjai rákulcsolódtak a Gormenghast magas tornyából származó kovakődarabra. – Ki volt az? – ordította, mert hirtelen éktelen haragra gerjedt, előreugrott, és torkon ragadta a hozzá legközelebb álló alakot. Ám ugyanebben a pillanatban valaki visszarántotta előbbi helyére, Júnó mellé. Ekkor Titus maga előtt egy magas, szögletes férfi hátát pillantotta meg, akinek a vállán egy kis majom ült. Ez az alak, aki összetéveszthetetlenül Muzzlehatch méreteivel rendelkezett, most igen lassan a haragos arcok félköre előtt lépkedett, közben ajkán olyan mosoly ült, amelyben semmi szeretet nem volt. Széles mosoly. Ajaktalan mosoly. Pusztán anatómiai eredetű.
Muzzlehatch kitárta hosszú karját: keze a levegőben lebegett, majd megragadta a férfit, aki megsértette Titust, felkapta, és a forró, bodorodó levegőn át a válláig emelte, ahol is a majom fogadta, aki úgy csókolta tarkón, hogy a szegény ember halálos ájulatba zuhant, majd, mivel a majom már elvesztette iránta az érdeklődését, lecsúszott a szőnyeggel borított padlóra.
Muzzlehatch a leesett állú arcok köréhez fordult, és azt suttogta: – Kicsiny gyermekek. Hallgassátok az Orákulumot. Mert az Orákulum szeret benneteket – azzal Muzzlehatch egy gonosz külsejű zsebkést húzott elő, kinyitotta, és fenni kezdte a hüvelykujja begyén. – Nincs megelégedve veletek. Nem azért, mintha valami rosszat tettetek volna, hanem mert bűzlik a Lelketek – a közös Lelketek – a kis összeszáradt ganajhoz hasonló Lelketek. Nem így van? Kicsikéim?
A majom lassú élvezettel, remegő szemhéjjal vakarózni kezdett.
– Fenyegetnétek őt, igaz? – kérdezte Muzzlehatch. – Fenyegetnétek a mocskos kis elmétekkel és az utálatos kis lármátokkal. És önök, hölgyeim, a hamis mellükkel és a tudatlan szájukkal? Önök is fenyegetnék?
Erre jókora csoszogás és köhögés támadt: azok, akik észrevétlenül megtehették, elkezdtek hátraszivárogni a terem zsúfoltabb részébe.
– Kicsi gyermekeim – folytatta Muzzlehatch, miközben kése pengéje előre-hátra siklott a hüvelykujján –, emeljék fel társukat a földről, és tanulják meg tőle, hogy nem nyúlnak ehhez a mitugrász kisfiúhoz.
– Ez nem egy kis mitugrász – szólalt meg ekkor Acreblade. – Ez az az ifjú, akit követtem. Megszökött előlem. Átkelt a vadonon. Nincs útlevele. Körözik. Jöjjön ide, fiatalember.
Az egész teremre csend borult.
– Micsoda sületlenség – szólalt meg végül egy mély hang. Júnó volt. – Ő a barátom. Ami pedig a vadont illeti – magasságos ég! –, ön félremagyarázza a rongyokat. A barátom jelmezt visel.
– Lépjen félre, hölgyem. Letartóztatási parancsom van ellene mint csavargó, idegen, nemkívánatos személy ellen.
Azzal ez a bizonyos Acreblade előrelépett, ki a vendégek sűrűjéből, oda, ahol Titus, Júnó, Muzzlehatch és a majom vártak csendesen.
– Szépséges rendőröm – mondta Muzzlehatch. – Ön túllépi a hatáskörét. Ez itt egy mulatság – vagy legalábbis az volt –, ön viszont valami aljasságra használja.
Muzzlehatch előre-hátra mozgatta a vállát, és behunyta a szemét.
– Soha nem vesz ki szabadságot a bűnüldözésből? Soha nem csodálja meg a világot, ahogy a gyermek a kristálygömböt – ezt a sokszínű tárgyat? Soha nem szereti ezt a mi nevetséges világunkat? Benne a gonoszt és a jót is? A tolvajokat és az angyalokat? A világot mindenestül? Ahogy az, drága rendőröm, a tenyerében lüktet? Úgy, hogy közben végig tudja, hogy mindez feltétlenül igaz, és hogy az élet sötét oldala nélkül az utcára tennék? Látja, mégis elvállalja. Útlevelek, vízumok, személyazonossági iratok – olyan sokat jelent mindez az ön hivatalos elméje számára, hogy muszáj elhoznia a dögletes bűzét egy bálra is? Nyissa ki hát elméjének kapuit, drága rendőröm, és engedje be ezt a kis nyápic gyereket.
– Ő a barátom – ismételte meg Júnó, hangja érett volt, és olyan mély, akár egy víz alatti barlang, némi növényzettel a talapzatán. – Jelmezben van. Semmi jelentősége sincsen az ön számára. Mit is mondott? „Átkelt a vadonon”? Ó, ha-ha-ha-ha-ha – azzal Júnó, aki jelet kapott Muzzlehatchtől, előrébb lépett, és eltakarta Mr. Acreblade elől a kilátást; eközben messzebb, bal felől megpillantott két, fejével kissé a tömeg fölé magasodó sisakos férfit, akik mintha inkább siklottak, mint lépkedtek volna. Júnó számára pusztán két vendég voltak a sok közül, de amikor Muzzlehatch meglátta őket, megragadta Titust a könyöke fölött, és elindult vele az ajtó felé, maga mögött olyan csatornát hagyva a vendégek között, mint a vezetőjüket követő gyerekek a sárgálló búzamezőn.
Acreblade felügyelő nagyon igyekezett a nyomukban maradni, de valahányszor elfordult, vagy tett pár lépést, elállta útját a nagyszabású Júnó, aki oly fenséges tartással és nemes arányokkal rendelkező hölgy volt, hogy teljesen kizárt volt, hogy elnyomakodjon mellette.
– Kérem, engedjen… – próbálkozott. – Azonnal követnem kell őket.
– De a nyakkendője, így nem járkálhat. Hadd igazítsam meg önnek. Nem… nem… ne mozogjon. Már meg is vagyunk… Már… meg is… vagyunk…