4

Evelyn szomorúan gubbasztott a pullmankocsi sarkában. Míg a tanár közelében volt, ha csak néhány órán át is, de érezte, hogy milyen az, ha egy férfi áll a szegény üldözött leány mellett. Most megint nem volt senkije.

Kevesen utaztak. Sikerült olyan szakaszt találnia, ahol rajta kívül nem ült senki. Vidám szántóföldek, ritkás facsoportok váltakoztak a vonat mentén, amely gyorsaságának gőgjében megvető füttyel rohant el a kisebb megállóhelyek mellett.

Becsapódott a fülke ajtaja.

– Szabad, kérem?

Egy hatalmas ember lépett be. Kopasz volt, és az orrát régi sebhely nyoma torzította el. Csodálatosképpen Evelyn most nem ijedt meg annyira. A rémület, amely a hajón elfogta, inkább a kimerült idegek játéka volt, mint valóságos gyávaság. Azért félt ettől az embertől most is, de nem olyan nagyon.

Biccentett, mint aki felel a kérdésre, de elutasítja az ismerkedést. Azután ismét kinézett az ablakon.

Néhány kecske harapdálta a töltés szegényes fűcsomóit.

– Helytelenül teszi, miss Weston, ha elzárkózik attól, hogy beszélgessünk. Nem árt megismerni azokat, akik benne vannak a játszmában.

Hűvösen, nyugodtan fordult a beszélőhöz.

– Nem kívánom az ismeretségét, miután ismerem már. Ön Charles Gordon fegyenc, aki nemrégen szabadult Dartmoorból, és most megkísérli, hogy a néhai Jimmy Hogan hagyatékát elrabolja. Ezt nevezi röviden játszmának?

A fegyenc mosolygott.

– Ha el akarnám rabolni a Buddhát, akkor óvakodnék attól, hogy ismeretséget kössek önnel, és így bűntény esetén nyomban gyanúsítottat is tudjon produkálni a rendőrség számára.

Ez logikusan hangzott.

– Mit akar tehát?

A férfi elővette a cigarettatárcáját.

– Megengedi, miss Weston, hogy rágyújtsak?

– Tessék.

– Egyezséget ajánlok. Az én tapasztalatom és leleményességem komolyabb esélyt jelent, mintha egyedül fog hozzá a szobor felkutatásához. Mert ugyebár, bizonyos fokig a bűnözés eszközeivel kell megkeríteni a gyémántot. Az ékszer ugyan jogos tulajdona, és törekvése nem éppen törvényellenes, de hozzá kell jutnia egy szoborhoz, ami másé, még akkor is, ha a belsejében az ön holmija van. Nem hiszem, hogy ezt a tényt közölné a Buddha birtokosával, tehát a célhoz vezető út mégiscsak a megtévesztés, esetleg lopás. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy mint bűnöző, kitűnő eredménnyel működtem eddig, és elsőrangú referenciákkal szolgálhat rólam a Scotland Yard. Enyhén szólva gyerekség lenne visszautasítani ajánlatomat, amelyet természetesen ötvenszázalékos alapon képzelek el.

– Ha jól értem, társulni akar velem?

– Úgy van.

– Beszélhetek őszintén?

– Mesterségemmel ritkán jár együtt a túlfinomult lelkiállapot.

– Helyes. Tehát akkor vegye tudomásul, hogy nincs a világon olyan gyönyörű ékszer vagy olyan hatalmas örökség, amiért én egy gazemberrel társulnék.

A fegyenc elmélázva nézett ki az ablakon, és lassú, mély szippantásokkal cigarettázott.

– Nem tudtam, hogy maga ennyit ad az etikettre.

– De most már tudja.

– Az ügynek van még egy szemszöge, amely figyelemre méltó. Én természetesen hozzá akarok jutni a szoborhoz akkor is, ha nem fogadja el az ajánlatomat. Törekvésem közben nem válogathatok az eszközökben. Lehet, hogy kirabolom magát, leütöm, megölöm vagy ilyesmi... Végre is az üzleti tisztesség nem kötelez semmire, ha nem állapodunk meg.

– Könnyen lehet. És miután ezt megbeszéltük, üljön át, kérem, egy másik fülkébe.

– Csak még egyet mondanék...

– De ugye ez biztos?

A fegyenc arca kissé ibolyaszínű lett a dühtől.

– Komolyan azt hiszi, hogy harcolhat ellenem?! – kiáltotta. – Amint látja, anélkül hogy az eladási napló birtokába jutottam volna, magával együtt útban vagyok a cél felé!

– Mert nyomon követett!

– Ezentúl is követni fogom.

Evelyn vállat vont.

– Remélem, hogy sikerül becsapnom előbb-utóbb. De ha nem, akkor legyen magáé a gyémánt... – felemelkedett –, azt akarja, hogy meghúzzam a vészféket?

– Nem. Máris megyek. Csak közlöm, hogy okosabban teszi, ha ideadja a birtokában levő eladási naplót. – Azt már nem mondta, hogy a vámvizsgálatnál megfigyelte, mikor Evelyn poggyászát felnyitották, és látta a kisebbik, sárga bőröndben a könyvet. – Ez esetben ötven százalékot ajánlok fel...

– Hármat számolok, azután meghúzom a vészféket.

A fegyenc, mint önérzetes szereplők az operett fináléjában, összevágta a bokáját:

– A viszontlátásra.

– Egy... kettő...

A fülke ajtaja becsapódott.

A fegyenc egy távoli, harmadosztályú szakaszban megkereste a barátját. Ugyanis két régi cinkosa társult be az ügybe, és vele jöttek Londonból.

– A lány makacs – közölte első számú cinkosával. – Ahogy megbeszéltük, Rainer.

Rainer egy szomorú arcú, cvikkeres, ősz úr, aki kereskedelmi utazónak látszott, holott rablógyilkos volt, siránkozó, kedvetlen hangon felelt:

– Jó, jó... majd elintézzük. Nincs egy mai újság magánál véletlenül?