7

Újra Gueliz felé vitte a taxi. De most a szerkesztő is mellette ült. Rövidesen kiszálltak az erődnél.

Itt azután elemében volt! A kapuban összeveszett a poszttal, aki nem akarta beengedni, mert elmúlt a hivatalos idő. Ezt jól lehordta. Végül egy ezredes jött ki, és Holler rövid előadása után bevezette őket az erődbe.

Mire a második emeleti helyiségbe értek, a szerkesztő már négy magas rangú katona barátságára tett szert, és mozgósította az egész ezredirodát. Itt tíz frank, ott egy nyájas mosoly, emitt egy gorombaság, máshol jó társaságbeli konfidencia. Mindenütt megtalálta a legalkalmasabb módot. Rohammal foglalta el Gueliz félelmetes erődjét.

Délben már tudták, hogy Münster légionista súlyos sebéből gyógyultan, egész közel van, két nap teveút mindössze. Mahrbuk-oázisban lábadozik, a 2. század katonai üdülőjében.

– Sohasem felejtem el önnek...

Holler boldogan vigyorgott, de azért ezt mondta:

– De kérem, semmiség az egész... Tavaly két nap alatt kinyomoztam egy bőrkereskedőt, akit utoljára a búr háborúban láttak. Most mit akar tenni, lady Bannister?

Csak ne szólítaná folyton így! Evelyn állandóan pirult.

– Ellátogatok Mahrbuk-oázisba. Úgysem voltam még ilyen helyen.

– Sir Bannister is megy?

– Ne... em... Most az egyszer szeretnék önálló lenni. Nem akarom zavarni a munkájában. Lehet itt kísérőt kapni?

– Hogyne. Hát még sohasem rándult ki a sivatagba?

– Nem. Ezért is szeretnék...

– De hiszen akkor felszerelése sincs! Ó, kérem, milyen jó, hogy itt vagyok. Én már sokszor jártam a Szaharában. És milyen olcsón. Pedig a kereskedők rablók, ha nem vigyáz rájuk az ember. Megengedi, hogy előkészítsem az útját?

– Nem is tudom, hogy köszönjem...

– Boldoggá tesz, lady Bannister. Hát elsősorban gyerünk a felszereléssel. Mert szoknya meg ilyesmi, ugyebár, nem használható néhány száz méterrel délebbre. De nem vezetem egyik belvárosi bazárba sem. Csak arabnál venni. Arabnál. Ott a fehér faj tekintélye dominál. A Belvárosban rosszat adnak, drágán, de udvariasan. Járjanak oda a turisták... Taxi!

Mellahba vezette. A marchée arabe torlódásában csak centiméterenként jutottak előbbre. Az arab város legpiszkosabb negyedének legszűkebb utcájánál leállította a taxit, és gyalog vágtak neki az olajszagú sikátornak.

Azt a körszakállas fickót, aki időnként nagyot köpött a bagótól, és már a parancsnokságtól követte őket, nem vették észre.

Kis, sötét, legyektől zsongó boltba vezette Evelynt a szerkesztő, és egy kecskeszakállas, horgas orrú arab jött eléjük. Kiválasztottak mindent. Parafakalapot, csizmát, bricseszt, termoszt, élelmiszerdobozt, amit gumiszalag zár légmentesen, és egyebeket.

Azután következett az alku. Ilyent Evelyn még nem látott!

Az arab először kacagott, később a mellét verte, kirohant az utcára, és ökleit rázta a járókelőkre, majd habzó szájjal tépdeste a burnuszát, és összecsapva kezét, kétségbeesetten a plafonra tekintett, hogy nyomban utána zokogva boruljon a bricsesznadrágra, mintha holt gyermekét siratná. Holler ezzel szemben egyik öklével az asztalt verte, majd gúnyosan kacagott, és valamit bizonyítva, felgyűrte a nadrágszárát, hogy az arab meggyőződjön harisnyája minőségéről. Ez mély benyomást gyakorolt a kereskedőre, mert a parafakalapot odatolta, de mikor Holler a nadrág felé nyúlt, ismét megvadult, mint a nőstény eb, ha kölykéhez közelítenek, és hörögve ölelte magához a bricseszt.

Egy óra múlva minden becsomagolva feküdt előttük, fizettek és mentek.

– Nagyszerű üzletet csinált – mondta Holler, és megelégedetten törölgette homlokáról a verejtéket.

– Nem fél, hogy ez az arab megöli egyszer?

– Ez? Állandó vevői közé tartozom. Jó barátom. Ha Londonban vagyok, levelezünk.