4

Nehezen haladtak előre. Puskaaggyal kellett széttörni a kemény, összegubancolódott cserjéket és léggyökereket. Dolgozott a rohamkés, hogy keresztüljussanak a liánok és kúszórotang hálózatán. Mintha ebben a sűrűségben évszázadok óta nem fordult volna meg ember. Ez azonban csak látszat. Az őserdő olyan gyorsan szövi be élettel a feldúlt helyet, olyan rövid idő alatt képződik új, erős hálózata a kúszónövényeknek, hogy napok alatt ismét áthatolhatatlan sűrűségű lesz. Csak az elefántok vándorútjain marad meg a széles, letaposott ösvény, ahol a súlyos, nagy testek mint eleven tankok törnek át mindent, és aszfaltszerűvé tiporják a laza humuszt.

Folyóvíz sehol! Minden mérföldért kemény kézitusát kellett folytatni a sűrűséggel. Mintha ezer és ezer karom húzná vissza őket, úgy kapaszkodtak beléjük tüskék, cserjék, indák. Vadul csapkodva, vagdalkozva haladtak előre, bosszúálló növényi karmok cafatokra szaggatták a ruhájukat, véresre marták bőrüket.

Vadnak sem akadtak a nyomára. Pedig rikoltó, hörgő, füttyentő, kopácsoló és huhogó hangzavar verte fel naphosszat az erdőt.

Az öszvér kidőlt. Ott kellett hagyni egy kegyelemdöféssel az erdőben. Elosztották a terhét egymás között.

– Pihenjünk – mondta Bradley, és keze fejével letörölte a homlokáról csorgó verejtéket.

– Azt hiszem – szólt Stuck, miközben a bardát lecsavarta –, hogy örökké megpihenünk itt.

– Ostoba vagy! – förmedt rá Higgins. – Menni és menni. Addig van remény.

– Marchez ou crevez! – nevetett gúnyosan a költő, akit ismét vacogtatott a láz. – Köszönöm. Köpök az egészre!

– Senkit sem kényszeríthetünk arra, hogy menjen – mondta Bradley hidegen. – A gyöngék és gyávák maradjanak.

– De hát hogy jutunk ki innen – siránkozott a karmester. – Hiszen ezer és tízezer kilométer csak erdő, csak erdő – kiáltotta kétségbeesetten hadonászva, minden egyes „erdőnél” úgy lendítve a kezét, mintha a dobosnak adna jelt, hogy üssön a cintányérra.

– Lehet, hogy eddig is a helyes irányba mentünk – szólt közbe megnyugtatóan Malpaga –, és akkor holnap elérjük a Nigert. Micsoda siránkozó, gyáva társaság! Caramba!

– Caramba... Caramba... Finom beszéd egy dzsungelben... Megválogathatná a sértegetéseit...

Aludtak. Végre elcsendesedtek valamennyien. Csak Krakauer nyögött fel még egyszer álmában: „Caramba... Becsületszavamra...”

Egy hiúz gúnyos, kacagásszerű hangja felelt rá a távolból, és nyomban utána egy derékban átroppantott, vergődő gazella sikoltozása verte fel a dzsungelt. Kjörgson, aki őrt állt, mozdulatlanul, kifejezéstelenül nézett a homályba vesző dzsungel mélyén farkasszemet a láthatatlan halállal.

Hatalmas puffanással egy óriási arékadió hullott le mellette egy pálmáról, amelyen néhány majom éppen útban volt a fakoronák között.