11

Most az egyszer Bradley is meglepődött.

– Mit mond?

– Mióta szokták szökött légionisták magázni egymást? Azt kérdezem, hogy honnan szöktetek meg, és hol hagytátok a hullákat?

Bradley összeráncolta a homlokát:

– Honnan veszi ezeket?

– Ne nevettesd ki magad! Nem tudod, bolond ember, hogy ez a fajtájú Lebel gyorstüzelő, amit itt tartasz a kezedben, csakis a francia idegenlégió számára készül? Az pedig nem valószínű, hogy filmesek vegyék el légionáriustól a fegyvert. Sokkal valószínűbb, hogy a légionista lelövi a filmest, és elveszi a civil ruháját.

– Egész rendes fickók – mondta Kjörgson a kocsiról. – Nekem például tetszik ez a kicsi.

– Rendben van – mondta Bradley. – Jól következtettél! Kaptok tehát konzervet, sőt polgári ruhát is, van itt elég. Ezt már az előbb felajánlottam.

– Nem egészen igazságos a dolog, pajtás – felelte vidáman dr. Morton. – Az autót is meg kell osztani velünk. Fele-fele.

– Hogy a fenébe ne! – kiáltotta Stuck. – Mi is alig férünk el benne.

– Hát majd kiszálltok.

– Úgy éljek, maga nem normális – szólt közbe idegesen Krakauer. – Ha maga rávesz engem arra, hogy én ebből az autóból kiszálljak, térdig emelem a kalapomat!... Becsületszavamra ilyet még nem hallottam!... A fele autót!... Majd felszeleteljük magának a kocsit!

– Itt nincs vitának helye! – mondta dr. Morton. – Szökött légionisták vagyunk, és megosztozunk mindenen. Egy óráig mi ülünk a kocsiban, egy óráig ti. Ez a helyes.

– Azt hiszem, igaza van a köpcösnek – mondta bizonytalanul Jarosics.

– Igen – bólintott Bradley. – Természetes, hogy együtt megyünk tovább. És miután ők gyalog jöttek, az első óra az övéké. Kiszállni, fiúk!

– Nyert – mondta siralmasan Krakauer, miközben felcihelődött. – Szavamra, mióta beálltam a légióba, nincs egy nyugodt percem... Még ilyet nem láttam.

A húsz rongyos katona beült a ponyvák alá, az autó továbbment, és a többiek követték. Az első kútnál, mielőtt felcserélték a helyeket, a húsz szökevény megmosdott, rendbe hozta magát és civil ruhába öltözött. Ki egy munkásoverallt, ki egy fehér szmokingot vett fel, ahogy jött. A Bill nevezetű légionista bokáján és csuklóján a leghosszabb ruha is vagy húsz centiméterrel rövidebb volt, és félő volt, hogy a kabát szétreped a hátán.

– Bilincstörő ez a barom – mondta Morton –, és ha nem tért volna át a bilincsről az emberi fejekre, akkor ma is világhírű artista lenne. Puszta ököllel szikladarabokat zúz porrá.

– Te mi voltál civilben? – adta fel a légióban szokatlanul neveletlen kérdést Bradley.

A köpcös nevetett.

– Nem fogod elhinni. Misszionárius angol Guineában. Jó pap voltam. Az volt a baj, hogy nagyon is szerettem a bennszülötteket. Egy kegyetlen barom portugál kereskedő részeg volt, és agyonkorbácsolt valami jelentéktelen vétségért egy négert. Mikor odaérkeztem, már haldokolt a szerencsétlen. Nagyon ráförmedtem a portugálra, és ez a pimasz annyira be volt rúgva, hogy rám ütött a korbáccsal. Megfeledkeztem magamról és nekimentem. Pokoli verekedés lett, és leütöttem. Valahogy rosszul esett a földre, bevágta egy kőbe a fejét és meghalt. Gazember volt, de nem lett volna szabad ezt tennem... Ha jelentem a korbácsolást, szigorúan megbüntetik, így pedig nekem kellett menekülnöm. Nagyon elcsigázottan értem ide a franciákhoz, szégyelltem bevallani, hogy misszionárius voltam, a tettem után nem is éreztem többé alkalmasnak magam erre a hivatásra. Végül beálltam a légióba...

Továbbmentek. Nemsokára feltűnt a távolból az első hegylánc. A sivatag elmaradt mögöttük. De ez a terméketlen terület elhagyatottabb volt a Szaharánál is. Jól ismerték a vidéket: három nap járóföldre sem találnak itt emberlakta helyre.

Alkonyodott.

Egyszer csak a bilincstörő felkiáltott:

– Úgy látszik, ott ég valami...

A távolban, egy lágy vonalú domb mögül különös rőt és zöldes fény sugárzott elő.

– Mi a csoda! – kiáltotta az egyik. – Nemrég jártam erre, sok kilométernyire nincs a környéken sem erdő, sem kunyhó.

De a fény csak erősebb lett, ahogy közeledtek.

Mint valami különös sivatagi csoda. Talán a nap kél fel ellenkező irányból? Aggódó szorongással nézték a rejtelmes, természetellenes sugárzást. Azután valami furcsa, zakatoló hang is hallatszott.

– Ne álljunk meg? – kérdezte bátortalanul Stuck.

– Előre! Lesz, ami lesz! – mondta Bradley.

– Zene... – hebegte Havranek, és megmozdult a karja.

Ahogy közeledtek, egyszer csak kibukkant a domb mögül a fényforrás. Hatalmas, zöld neonbetűk voltak, vörös keretben!

Az világított messze az éjszakába!

És a zakatolás vidám jazzmuzsikává erősödött!

A légionisták jobban megijedtek, mintha északi fényt láttak volna.