5

Kereket cseréltek.

Közben egy kisgyerek jött arra, három tehénnel és mind a négyen őszinte csodálattal szemlélték a hálókabátos, tébolyult vezetőt, amint a porban az autó alatt csúszkált, mert Evelyn, úgy látszik, még nem jött bele eléggé, és sajnos, elmozdította az emelőt, miáltal az autó visszazuhant, a félig kitört ajtó ettől végképp búcsút mondott az Alfa-Romeónak, és kiesett az útra, a kocsiemelő viszont beakadt az alvázba, ezért most a tanárnak a kerekek közé kellett mászni, hogy kiszabadítsa.

Így álltak a dolgok délelőtt tizenegy órakor.

Fél egyre úgy látszott, befejezték a szerelést.

– Mehetünk – mondta Evelyn.

– Szerencse fel! – kiáltotta a tanár, mint a bányászok, és leszállt az autó fenekére.

Közben a parasztgyerek segítségével a kocsi ajtaját betették keresztbe az autó belsejébe, és mivel nem volt lerögzítve, olykor a tanár fejére esett, de ez már kicsire nem nézett.

A lány beült, hogy visszatolasson a megrongált fatörzsről.

A tehenek ifjú főnöke gyorsan elterelte állatait az autó környékéről. A motor, mintha haldokló tenorista igyekezne erőre kapni, olykor furcsa hangon felharsant, és nyomban leállt. A lány erőlködött. Kapcsolt, indított, gázt adott, a motor felbúgott, és megint leállt. A tanár kinézett a karjai között nyugvó ajtó mögül.

– Próbálja most hátrafelé. Kizárt dolog, hogy ledöntsük azt a nagy fát, és úgy menjünk tovább.

Persze! Hiszen ő előre akart menni!

Több sikertelen kísérlet után végre eltalálta a sebességváltón a hátrakapcsolást.

A kocsi lassan visszasiklott a fáról, valami pengve a földre zuhant. A lökhárító volt. Bekerült a kocsiba, az ajtó mellé. Most már sok alkatrész társaságában utazott a tanár.

De ettől eltekintve vígan robogtak az országúton.

– Az előbb a jódot kérte – mondta a leány, és a tanár, fékezésre számítva, kézzel-lábbal igyekezett fixírozni a helyzetét.

– Gondolja, hogy megkockáztassam?

– Tessék, itt a neszesszerje. – A lány hátranyújtotta a kis táskát.

A tanár kinyitotta, de csak egy narancsszínű, hatalmas borítékot látott.

– Bocsánat... ez az enyém – hebegte Evelyn, és gyorsan becsukta.

– Elsősorban nem jódozni, hanem borotválkozni akarok – jelentette ki elszántan a tanár.

Evelyn kétségbeesett.

– Üldöznek! Gondolja meg, ha nincs jó kocsijuk...

– Miss Weston! Önnek sikerült engem több alkalommal meggyőzni, olykor különös nézeteinek helyességéről. Most erre semmi reménye! Kérem, ne vitatkozzék. Lehet, hogy üldöznek, sőt az is lehet, hogy megölnek bennünket: de én borotválkozni fogok. Azután, ha kell, ám legyek a higiénia áldozata.

A leány némi kárörömmel kiáltott most fel:

– Elhagytuk valahol a neszesszert!

A tanár most először rémült meg nagyon az út folyamán.

– Nézze meg jól! Az nem lehet. A szappanom! A szájvizem! A borotvakészletem...

– Ó! – Evelyn most meg tudta volna ölni. Ilyenkor a borotvájára és a szájvizére gondol. Micsoda smokk! Élet vagy halálról van szó, és kétségbeesik a borotvakészletéért!

– Azonnal visszafordulunk!

– Sir!

– Miss Weston, kár minden szóért.

– A halálos veszély torkába autóznánk!

– Eddig sem volt gyerekjáték az út. Ha még élünk, az annyit jelent, hogy a sors személyesen vezeti autónkat, az ön működése dacára. Ebből reményt meríthetünk. Kisasszony! Visszafordulunk a táskámért!

A lány nem ellenkezett. Látta, hiába minden!

Ettől a perctől fogva gyűlölte a neszesszert. Vadul és meggyőződéssel, mert szerette a tanárt, és a neszesszer ennek az érzelemnek illúzióját rontotta el.

Erre gondolt, miközben megfordult.

Először hátrafelé tolatott, hogy kellő szögbe csavarhassa a kormányt, és ebből az alkalomból egy fatörzsnek farolt. Azután előrement, jól megnézve, hogy mi volt az ott hátul, és közben a hűtő egy országúti lámpa oszlopának ütődött. A tanár nem szólt semmit. Tenyerébe támasztott fejjel, búsan guggolt az autó padlóján, emlékeztetve egy képre, amely Mariust ábrázolja Karthágó romjai felett. Mit lehet itt tenni?

Végül, mert az autó, úgy látszik, elpusztíthatatlan volt, megindultak visszafelé az úton. Szerencsére néhány kilométerrel feljebb találkoztak a három tehénnel és a gyermekkel. A gyermek kezében ott volt a táska, és némi készpénzjutalom ellenében boldogan nyújtotta át a két utasnak. A gyereknek különben is jó napja volt, mert az imént talált az országúton egy vadonatúj autódudát, de erről nem tett említést a két toprongyos úrvezetőnek.

– Most siessünk! – mondta izgatottan a leány, és találomra meghúzott valamit a keze ügyében, amitől egy másik valami felhördült, és egy harmadik valami csikorogni kezdett. Erre először megszólaltatta az elektromos Bosch-kürtöt, majd gyorsan fordított egyet a reflektorkapcsolón, és Isten tudja, miért, a zaj ettől elmúlt. A lord megtanulta tisztelni Evelyn egyéni stílusát a volánnál. Mindig más kapcsolóhoz nyúlt, mint ahová kellett volna, és valahogy mégiscsak haladtak.

– Most megállunk! – mondta a tanár keményen, mint egy briganti. – Borotválkozni és fésülködni fogok. Adja ide, kérem, a neszesszeremet.

– Tessék! – Úgy dobta a neszesszert a kocsi belsejébe, hogy az ülésen heverő fényszóróhoz koccant erősen.

És dühösen otthagyta a tanárt. Undok vaskalapos! Bannister pedánsan az ülésre helyezte a sárhányót, hogy fix alapja legyen a tükörnek és a szappanos tálnak, azután hozzáfogott a borotválkozáshoz.

Evelyn ezalatt valamivel távolabb türelmetlenül sétált az országúton.

Pedig jól tette volna, ha több kíváncsiságot tanúsít a tanár tisztasági mániájával szemben.

Mert ebben az esetben látta volna, hogy Bannister a neszesszerből egy kis zománcozott dobozt vesz elő, amelyen egy lehajtott fejű, kerámiából mintázott Buddha-szobrocska ül, és ebből a dobozból rakosgatja ki a zsilettkészletét.

Az „Álmodó Buddha” dobozában tartotta őlordsága az önborotváját, míg az „Álmodó Buddhá”-t a neszesszerben vitte magával. És fogalma sem volt róla, hogy a világ legdrágább borotvakészletének tulajdonosa, mert ez a felszerelés kerek egymillió fontot ér.