Negyedik fejezet

Toglad sejk meghálálja a légionisták tettét, és ettől kis híján éhen halnak. Cseberből melegbe. Higgins ügyvezető igazgató lesz, és Krakauer sikerrel szerepel mint királynő. Kollégák csatlakoznak hozzájuk, majd új fényforrás tűnik fel a sivatagban.

1

A katonák ültek a vádi medrében egy szikla alatt, csak Kjörgson állt őrt a sejk mellett. Már türelmetlenül várták Bradley visszatérését, és örültek, mikor megpillantották lefelé jönni a hegy lejtőjén, fegyverrel a kezében.

– Nyugodtak lehetnek – mondta a fogoly Toglad –, teljesülni fog a kívánságuk. Ez tiszta alku volt. Remélem, a maguk részéről is.

– Ha visszatérnek a barátaink – felelte Bradley –, maga is elmehet.

– Azt láttam, hogy okosak, elszántak és ügyesek. De még nem tudom, vajon tisztességesek-e? – gondolkozott hangosan a sejk.

Stuck félrevonta Bradleyt.

– Azt tudod, hogy Toglad sejk ötvenezer frankot ér?

– Tudom.

– Ha visszatérnek a fiúk, elegendő egy sortűz, egy iramodás, és a sejk már velünk együtt az erődben van.

– Ez bizonyos.

– Tehát?...

– Tehát ha a fiúk sértetlenül visszatérnek, szabadon bocsátjuk Togladot.

– Ötvenezer...

– És ha egymillió?! Aki a sejket el akarja fogni, annak előbb velem kell végezni!

Stuck rosszkedvűen himbálta a felsőtestét.

– Hogy lehet valaki ilyen nyárspolgár...

Toglad a sivatagban kifejlődött finom hallásával egy szót sem veszített el a társalgásból. Még azt is hallotta, amikor Kjörgson csatlakozott távolabb beszélgető két bajtársához, és ezt mondta:

– Bradleynek igaza van!

– Nincs igaza! – erőszakoskodott Stuck. – Hiszen büntetést is kapunk. Ez szökés volt, és azonfelül, ami a legsúlyosabb: nem teljesítettük a parancsot! Viszont ha a sejket elfogjuk, nincs mitől tartanunk.

– Ez igaz... – dörmögte Kjörgson.

– A magam részéről – tűnődött Jarosics, aki hozzájuk lépett, mert elégségesnek tartotta, ha Havranek és Malpaga őrzik a sejket – unom a légiót. És ha már eljöttünk engedély nélkül, folytassuk az utat, és jussunk ki valamerre Afrikából.

Stuck dühösen nevetett.

– A Ghidi-sivatagon keresztül parancsolod? Vagy a háromezer méteres hegycsúcson át? Mi?! Ha kiszolgáltatjuk a sejket, akkor nem veszik tekintetbe a vétséget, és ötvenezer frank üti a markunkat! Ez az én véleményem!

– Igazad van – felelte csendesen Bradley. – De én változatlanul fenntartom, hogy amennyiben Higgins és a többiek visszatérnek, szabadon bocsátjuk a sejket. Aki megpróbál ebben megakadályozni, azt lelövöm, mint a veszett kutyát.

Egy óra múlva nyolc ember jött lefelé a hegyoldalból. Négy bennszülött és négy légionista. Bradley és másik öt katona lövésre kész fegyverrel álltak.

– Mondja nekik, hogy ne jöjjenek ide, csak a katonákat küldjék le.

– És mi biztosít arról, hogy akkor visszamehetek? – kérdezte a sejk.

– A szavunk. Kérem, kiáltson – tette hozzá nyugodtan Bradley –, mert ha közelebb jönnek emberei, akkor lelőjük őket.

A sejk kiáltott valamit a közeledők felé. Ezek megálltak, és intettek a foglyoknak, hogy menjenek tovább.

– Hát ez nagyszerű! – vigyorgott teli szájjal Higgins, mikor odaért.

– Ennyire hiányoztunk volna? Nem sajnáltátok a fáradságot?

A rókaképű Visszhang rosszkedvűen dünnyögött:

– Fáradságot... fáradságot!... Inkább arról beszélj, hogy micsoda strapa volt felmászni erre a hegyre. Adjatok egy cigarettát...

Megrázogatták egymás kezét. Haagen, a németalföldi paraszt, lomha, mély hangján csak értelmetlen szavakat motyogott. Sehogy sem tudta kifejezni, amit társai iránt érzett. Csak magában dörmögött. Graham, a költő, fél lábon ugrált örömében.

– Igazán megtartják, amit ígértek? – kérdezte hűvös kíváncsisággal a sejk, és megkötözött csuklóira nézett.

Stuck zavartan pislogott a skótra.

Bradley úgy fogta a kezében lógó puskáját, hogy mutatóujja a závárzat alá került.

– A sejk megtartotta, amit ígért, most rajtunk a sor. Szabadon bocsátjuk – jelentette ki határozottan, és egy villámgyors mozdulattal elvágta a fogoly kötelékét.

– Elmehet!

Toglad mosolyogva felállt, és a csuklóit dörzsölte.

– Maguk mihez kezdenek most? – kérdezte olyan nyugodtan társalogva, mintha kávéházban lennének.

– Azt hiszem – mondta Bradley a négy szabadult fogolynak –, legokosabb, ha ti visszamentek az erődbe. Rátok nem vár büntetés. Mi pedig szökünk valamerre...

– Marhaság – szólt Haagen. – Együtt vagyunk, és együtt maradunk!

– Nekünk is elég volt a légióból – kiáltott a költő –, fel a vidám ír haza felé! Hahó!

– Légy szíves, és ne ordíts – mondta idegesen a torreádor. – Nem tudom, merre akarsz menni, Bradley.

– Ha elég elszántak ahhoz, hogy bízzanak bennem, tudok egy hegyi utat, amelyen át gyorsan kijutnak a Nigerhez, és a folyón lefelé ilyen legények, mint maguk, játszva elérik Gambiát.

Csodálkozva összenéztek. A sejk, fehér fogsora között a cigarettával, mosolyogva kutatta az arckifejezésüket.

– Megértem – folytatta –, ha kissé bizalmatlanok, hiszen a hegyek között a hatalmamban vannak. De eddig megtartottuk egymással szemben a szavunkat, és azt hiszem, ezután sem lesz ok panaszra. Nos, én szavamra és hitemre mondom, hogy maguk a sziklák között a vendégeim, bántódásuk nem lesz, és megbízható vezetővel mindannyiukat a Nigerhez kísértetem.

Bradley vizsgálódva nézte a sejk arcát.

– És miért teszi ezt velünk?

– Mert jutalmat érdemelnek az ötvenezer frankért, amit elveszítenek, miután a szavuknak álltak.

– Én hiszek önnek, és elfogadom az ajánlatát – mondta határozottan Bradley.

– Akkor én is megyek – szólt Kjörgson. Krakauer a fejét vakarta, és a hegy felé nézett.

– Én is megyek... én is megyek... Ha újra visszamegyünk a hegyre, akkor miért kellett lejönni? Az ember reumás lesz... Igazán kár volt lejönni... Állapodjanak meg végre, hogy fel vagy le... Az ilyesmit idejében kell megbeszélni... Nem vagyok vasból.

Nagyon haragudott a megmentőire, de azért ő is megindult morogva, kedvetlenül a többiek után, felfelé az ösvényen.