6.

Az egy másodperces, hökkent érdeklődést nyomban felváltotta a változatlan közöny. A tagok tovább duruzsoltak, két nő közvetlenül mellette tovább fogyasztotta sonkás zsemléjét, és a büfésnő Csicseri nevű, tízéves kisfia tovább szekálta anyját egy törött nugátszeletért.

Mit lehet itt tenni?

Semmit. Különleges izgalommal konstatálta néhány színpadról ismert híres komikus jelenlétét. Az ott Loránd... Szilágyi, Barta, Szatmári... Gál... Néhány lépéssel beljebb nyomult, és elveszítve háta mögött az ajtót, mely eddig bázisa volt, még félszegebben állt a zajban. Nyilván olyanféle gyerekes elgondolása volt, hogy itt valaki majd megszólítja, jövetelének célja felől érdeklődve. Ilyesmit csak egy teljesen tájékozatlan ember remélhetett ebben a környezetben.

Egy fehér köpenyes, bajuszos úr egészen közel jött, de mielőtt Birsics megszólalhatott volna, félretolta és továbbment. Végül egy portást látott. Ezt a libéria vaskosan megjelölte számára, tehát feléje fordult:

– Kérem... a direkciót keresem...

– Tessék?

Nem tudja, kit kell keresni a darabbal. A portás viszont olyan nyílt sürgetéssel szólt rá, hogy rekedtebben kezdte a mondatát:

– Az igazgatót... igazgató urat...

– A Forró úrnak is fröccs lesz?! – kiáltotta át a fején, azután türelmetlenül egy ajtóra mutatott.

– Arrafele van valahol...

És otthagyta.

Birsics elindult az ajtó felé, és kissé kinyitotta. Gyorsan és ijedten visszalépett volna, de valaki erélyesen jött, valamit mormogott, és félretolta, be a nézőtérre!

A színpadon a közkedvelt Gál, bíborpalástban, egy szakállas angol miniszterrel... lágyan keringőzött, és így daloltak:

Ez itt a mandzsúr hadszíntér...

Wien und der Wein, Wien und der Wein...

Barta, aki besodorta Birsicset, egyben kiabálni is kezdett:

– Kérlek, én megmondtam a direktornak, hogy meccsjegyem van, és vegyék előbb a „Hetedik Alfréd”-ot. Most elhúzzátok ezt a vacak bluette-t egy óráig...

– Azt hiszed, hogy csak te mégy meccsre?! – ordított Gál, zordul eltaszítva magától az angol államférfiút. – Tudtommal a sport tömegszórakozás, és így jogomban áll nekem is a válogatottra kimenni!

– Mit ordítsz?! Ki bántott téged?! – felelte pikírten Barta, kinek egyébként monoklija is volt, továbbá könnyed, előkelő gesztusai, ami erősen csökkentette népszerűségét kollégái körében, különösen a tömzsi, rekedtes Gál előtt, aki hol dallamos tenorban üvöltött, hol borízű, zörgő kiáltással lármázott, rövid karjait hevesen és fenyegetően lengetve.

– Miért kell neked mindig valami extra?! Mért vagy te nagyobb úr, mint én?!

Kalmár, a rendező az unalom és az idegesség vegyes, kompromisszumokat kereső hangján közbeszólt, ingujjait húzogatva gumiszorítók fölé.

– Eredj ki, Kálmán – mondta elnyűtt hangon Bartának –, azonnal sorra kerülsz.

– Ezt már félórája hallom! Nem először húzza direkt az időt...

– Az ilyen megjegyzéseket hagyjuk! Terólad mindenki tudja, hogy rosszindulatú fráter vagy! Barta lenyelte dühét, és kissé megpacskolta felső zsebében a zsebkendőt, majd erőszakolt, nyugodt, de megvető hangon mondta:

– Nézd, Gál, négy évig nem beszéltünk, és nagyon jól éreztük magunkat. Benne vagyok egy prolongációban. Nem bírom a modorodat!

A vastag nyakú Gál üvöltő lelkesedéssel fogadta az ajánlatot:

– Egy életre elfogadva! Torkig vagyok veled! Elég volt a felvágásodból... Gróf úr! – mondta valami olyan dallamossággal, ami a legmélyebb megvetéssel egyenértékű hangsúly volt, és miután Barta kiment, még előreimbolygott rövid lábain a rivaldáig: – Egy mágnás! Bár a huszonhét pengőmet megadná! Mert csak neki rendeznek futballmérkőzést az országban!... Hogy égne el egyszer!

– Gyerünk tovább – mondta Kalmár. – De gyertek előbbre kicsit a táncnál...

Birsics legszívesebben köddé vált volna, mivel azt hitte, kellemetlen lesz ezeknek, ha észreveszik, és kínos lesz mindenkinek, hogy tanúja volt a csúnya jelenetnek. Ez életének egyik legnagyobb tévedése volt.

Angyal Birsics!

Azt hitte, hogy itt bárki, bármilyen formában is tekintettel van a többiek jelenlétére. Amint kisettenkedett az előcsarnokba, látta, hogy Barta flegmatikus mozdulattal előhúzza cizellált szelencéjét, arrogánsan megvető arckifejezéssel odaütöget egy cigarettát a dobozhoz, rágyújt, és halkan azt mondja Szilágyinak a színpad felé nézve, hogy „disznóság”.

Szilágyi szerette egyéniségében a színészben is töretlenül megőrzött tisztes és igazságos polgárt alakítani. Ezért állandóan általános igazságokat mondott. És középutas, óvatos erkölcsi szemforgatást alkalmazott mások elbírálásánál. Hogy példát is említsek, sűrűn hivatkozott önmagára egy-egy ideális, példaadó eset kapcsán, és ilyenkor állításait szerette tanúkkal igazolni. Mintha tudná, hogy szavahihetőségét titokban kétségbe vonják. Tanúit, leereszkedő nyájassággal, szociális érzékre való elvegyüléssel a kevéssé híres színészek köréből, olykor a műszakiak vagy a jegyszedőnők közül választotta ki. Most is objektivitását hangsúlyozva felelt Bartának:

– Én uzsoraáron vettem egy korzópáholy-ülést, igaz, Bicskei úr? Maga ajánlotta... Azért, kérlek, első a színház – és fontoskodó vállvonogatással körülnézett, hogy helyesléssel találkozik-e. Holnap premier van, és első a kabaré.

– Jövőre nem szerződöm ide – legyintett Barta –, napról napra rémesebb ez az alak. Hogy szélhámos, az rendben van, de a modorát nem bírom.

– Kerülni kell minden vitát. Itt vagyok, kérlek, például én – mondta Szilágyi, és olyasféle mozdulatokat tett a fejével, mint egy kíváncsi madár, mintha jelenlétének említésétől különösebb kifejezés megjelenését keresné a környező arcokon. – Ruszkainé őnagysága, aki szenvedélyesen belejátszik minden nyíltszíni tapsomba, és ha egy viccemen nevetnek, az istennek se várná ki, tegnap erőszakkal belém akart kötni valami bántó megjegyzéssel. De én nem veszekszem őnagyságával. Lehet elsőrangú komika, de nem veszekszem vele. Ha én jóakarattal és udvariasan azt mondom, hogy egy vicc nem stílusos, és ő azt feleli, hogy mért hoztam az ócskavasszakmából annyi stílust magammal, akkor én kitérek a veszekedés elől. Nem szégyellem, hogy inas voltam a Horovitz-cégnél. Büszke vagyok rá. Tisztességes munka, mint minden más. Azért az ember igenis tudhatja, mi az a stílus és ízlés, és mindössze azt feleltem, hogy „én nagysáddal nem polemizálok”. Forró úr, maga ott volt; és hallotta, így volt?

– Így volt – bólintott buzgón Forró, mert közelgett a nyár, amikor Szilágyi vidéki turnéra indul, és ilyenkor a társulatát nemcsak a tagok fizetési igényei és művészi képességei szerint válogatja meg, hanem opportunitásukat is mérlegeli. Ezért Forró még utána-”csacsenol” a tanúságtételnek: – Én csodáltam magát, hogy úgy hallgat.

Barta már régen otthagyta a csoportot, és így Szilágyi elemében volt, hogy nyájas lényével zavartalanul besugározhatja az őt körülvevő néhány közepes színészt és Zsadupait, a hirtelenszőke plakátrajzolót, valamint Kemnitzert, a szabót, aki a hattyúszárnyakkal álldogált ott. Természetesen gumi nem volt a szárnyakon.

Szilágyi sem mint partnereket, sem mint a nép közé vegyüléseinek közvetlen tanúit, nem kedvelte egyívású és népszerű kollégáit. Ezek ismerték szomorú pályafutását, mely csak meglett férfikorában termett babérokat, és igen sokáig mint esetlen, használhatatlan segédszínész búslakodott azon, hogy félszegsége miatt megalázzák, kinevetik olyanok, akik vele kezdték a pályát, és népszerű művészek lettek, cigarettáért futtatják, vaskos tréfákat űznek vele, rendezők letegezik, sőt lehülyézik. Hogyan történt? Állítólag egyszer egy igen félszeg és igen ostoba figurát kellett alakítania, azonban elfelejtette a szerepét, tehetetlenül topogott a színpadon, és önmagát adta a különben jelentéktelen epizódban, amit a közönség alakításnak fogott fel, és viharzó tapssal honorálta. Ekkor Szilágyi rájött, hogy ugratások tárgyát képező egyénisége éppúgy megkacagtatja a nézőket, mint ama gyűlölt és jónevű kollégáit, akik siránkozó, ingerült kifakadásai közben dőlnek a nevetéstől. És ez időtől fogva Szilágyi birtokában volt a bölcsek kövének. Észbe kapott. Azt csinálta, hogy nem csinált semmit. Önmagát adta a színpadon. Éppolyan tehetetlen riszálással és kappanhanggal játszotta, hogy dühös, ahogy megfigyelte önmagán ideges kitöréseit az életben. A bamba csodálkozás pontos mása volt annak a nyitott szájjal dermedt arckifejezésnek, amivel tehetetlenül állt néhány elázott cigarettával a markában, mert valaki benedvesítette az öltözőasztal fiókját. Azt a különös, slemil kispolgár típust adta önmagából, aki nem okos, de éppen az eszével szeretne kimászni egy kátyúból, tehát természetesen egyre több baklövést követ el.

No, de most egy fogas lelki probléma adódott, amiről ő voltaképpen nem tudott, csak az ösztöne birkózott a feladattal. Mit tegyen az életben egy ember, aki való egyéniségét busás ellenérték fejében elajándékozta a színpadnak. Ami igaz volt benne, arról elhitette az emberekkel és kissé talán önmagával is, hogy alakítás. Lassanként arra kényszerült, hogy az életben új egyéniséget vegyen fel. Tehát a színpadon önmagát adta, és az életben alakított. A színpadon igazán könnyedén félszeg volt, az életben hazugan és nehézkesen közvetlen lett. Félelmetes ógermán balladákra emlékeztet az eset. Valaki a karrierért eladta a lelkét az ördögnek, illetve a színpadnak (mindegy), és most ezt a hiányt valami nem létezővel helyettesíti.

És egy kissé, titokban, állandóan valószínűtlen volt előtte, hogy sztár lett. Nem tudta elhinni. Népszerűségét, sikerét olyan permanensen élvezte, hogy azt már gondosan titkolnia kellett. Nem horkanhatott fel lépten-nyomon hiúsági sérelmekért, mint a kollégái, mert túlságosan felhorkant volna. Nem örülhetett sugárzó arccal a sikernek, mert sírni és ordítani kellett volna féktelen, állandó örömében.

Az ilyen lélektani ellentétek közös nevezője az életben a nagyképűség. Az a nagyvonalú, könnyed nyájasság, ami már csak egészen különleges nívójú, világhírű, drámai színésznagyságokat illet meg. Vagy pedig, ha Szilágyi szerint kabarékomikusok illetéktelenül alkalmazzák, úgy jónevű kollégáik jelenléte csak zavaróan hat, mert önkritikájuk fél a nevetségességtől. Ezért játszott vagy társalgott Szilágyi legszívesebben kevéssé népszerű pályatársaival, akik e nagyvonalú leereszkedésben nem zavarták. Sajnos itt is lépten-nyomon előfordultak kilengések, ha valakit nem vitt turnéra, vagy valaki túlságosan hiú volt ahhoz, hogy Szilágyi őt rendezői instrukcióival lássa el a színpadon. Mélységesen elkeserítették az ilyen váratlanul fellázadó rebellisek, így szólván: „Nézze, ne maceráljon folyton, különb színészekkel játszottam már együtt, mint maga.”

Szilágyi, aki az életben nemcsak színésze, hanem közönsége is volt önnön alakításának, ilyenkor halálra sebzetten erélyeskedett, vagy elfeledkezve magáról, azzal a topogó, jobbra- balra forgolódó, kappanhangú ingerültséggel válaszolt, amit a közönség tapsos elismeréssel honorált mint elsőrangú „megjátszást”.

Ugyanis, ha Szilágyi valamiért az életben kiesett a szerepéből, kibújt belőle a színpadi, tehát az igazi énje.

– Én már ezt a mesterséget csak egyféleképpen tudom csinálni – mondta, és Barta után nézett kissé sötéten. – A munkánál minden ember egyforma. Ha várni kell, akkor mindenki várjon. De van kivétel is. Az a szegény kis statiszta azt mondta nekem, hogy orvoshoz kell mennie, erre átvettem vele külön a jelenésünket délután, három szó az egész, és inkább nem feküdtem le ebéd után... Maga tudja, Varga úr, épp akkor jött...

– De mennyire. Szegény fiú majdnem sírt a meghatottságtól – felelte Varga, és mert nem tudott semmit az esetről, sejtette, hogy Szilágyi összetéveszti őt a Varasdival. De oly mindegy. A Varasdi is csak ezt mondaná.

Közben lassanként egyre járt, és a „Sorsjegy” című tréfa szerzője egyik lábáról a másikra helyezgetve testsúlyát, egymagában álldogálva még mindig hiába várta, hogy itt valaki érdeklődjék jelenlétének oka felől. H. G. Wells légnemű regényhőse, a Láthatatlan ember, nem tartózkodhatott volna észrevétlenebbül e helyütt, mint Birsics Ferenc.

Később egy álmos tekintetű, kopasz, alacsony kabarészerző mégiscsak felfigyelt rá, hozzálépett, és megkérdezte tőle, hogy merre van Kropacsek. De választ sem várva, otthagyta. Lehet, hogy meglátta Kropacseket. Vagy elhatározta, hogy nem érdemes szóba állni ezzel az alakkal. A bemutatkozás nem tartozott itt a szokványos érintkezési formák közé. Mint ahogy a társasélet jó néhány, másutt lényeges közhelyeit is könnyedén mellőzték.

Miközben Birsics eltűnődött e furcsaságon, egy fehér köpenyes idegen „Nem tud vigyázni?” felkiáltással félrelökte, beletolta egy görlcsoportba, és két óriási kandeláberrel elviharzott.

Az álmos tekintetű szerző benyitott az irodába, és szokás szerint nyitva hagyta az ajtót, úgyhogy kihallatszott Spiró nyomdász drámai előadásának egy megrázó részlete kétségbeesett munkásairól, kik visszavárják, és nem tudja a bérüket fizetni, ha a színház cserbenhagyja őt számlájával. Málnási igazgató ezt nem fogta fel olyan tragikusan, és nagyon megdicsérte Spirót, aki szerinte az épületben tartózkodó tagok között több fejjel kimagaslóan a legjobb színész, és csak arra kérte, hogy Bárány neve legfelül vörös legyen, a többi mehet kékkel, de ha másnap délelőtt nem ragad a plakát, és megint a régi mesével jön, hogy elfogyott a szárítófesték, akkor inkább premier után hirdeti be az előadást, és Spiró úr nyakán hagyja az egész szemetet. Munkásainak azt üzeni, hogy vasárnapig legyenek türelemmel, amikor is a két előadás között Spiró úr elviheti jogos járandósága fejében a bérüket. Ezek a szedők és gépmesterek oly régen nyomorognak (úgymond Málnási) őmiatta, hogy két nap most már nem a világ.

Birsics elszánta magát arra, hogy belépjen az irodába. Ekkor valaki így kiáltott: „Egynek sincs keze!” És úgy vágta be az ajtót, hogy az előcsarnok beleremegett.

Helyzete kilátástalannak látszott. Ekkor végre jött a mentőangyal. Legalábbis Birsics úgy érezte.

Holott helyzete csak most lett igazán kilátástalan, sőt kétségbeesett. De erről csak sokkal később értesült. És akkor már késő volt.

Az olvasó bizonyára sejti, hogy mi történt vele.

Természetesen egy nő lépett hozzá kedvesen, jóakarattal, őszinte segíteni akarással.

És Birsicsnek vége volt.