2

Mikor Mr. Leonidast kitették Algírban az állásából, elhatározta, hogy eljövendő millióit bokszmérkőzések rendezésével alapozza meg. Talált is két megfelelő embert, az egyiket német, a másikat francia bajnoknak nevezte ki, mert a tömegben lappangó sovén gyűlölettel is növelni akarta a játék izgalmát. Mit tudta ő, hogy akkora gyűlöletről, ami az afrikai kültelkek hazafias érzelmű népében fellángolhat, Monsieur Chauvinnek fogalma sem volt. Az öreg Chauvin nem kívánta volna senkitől sem, hogy egy német bokszbajnokot, mert mélyütéssel illette francia ellenfelét, nyomban agyonverjenek. Pedig így történt. Egy mélyütés után a közönség, látva, hogy a francia bajnok nem elég serény a megtorlásban, maga vette kezébe a dolgot, és a bokszszabályokkal szöges ellentétben a német bajnokot ólmos botokkal agyonütötte. Mr. Leonidas a legközelebbi meccs előtt megfenyegette a szerződtetett bokszolókat, hogy nem ad fizetést, ha durváskodnak. Ez a bokszmérkőzés azután enyhe átmenetet képezett a menüett nevű tánc és a svédtorna között. De a közönség most meg az előzékeny harcmodort kifogásolta. Egy ideges zsebmetsző fütyülni kezdett, és néhány tréfás légionista meleg virsliket dobált a bokszolókra. Végül egy hatalmas matróz elkiáltotta magát, hogy: „Adjátok vissza a pénzünket!” Indítványát egyhangú lelkesedéssel fogadták, és megindultak a pénztár felé.

Mr. Leonidas nyolc rendezőjével megvetette a lábát, hogy védje a pénztárába vezető keskeny átjárót. Mint halhatatlan névrokona egykor a thermopülai szorosban, úgy hullott el ő is vitézül védekezve. Történelmi nimbuszát legfeljebb az tépázhatja meg, hogy szódásüvegtől kellett elbuknia, de végre is Xerxész óta sokat változott a harcászat.

Ezután rövid ideig ingatlankölcsönök közvetítéséből élt, és ez alkalommal ismerte meg Poncet urat, akinek értéktelen birtoka Marokkótól néhány mérföldnyire, az Atlasz nyugati lejtője alatt terült el, és igen rossz, salétromos, sziklás föld volt.

Ekkor támadt Leonidasnak a zseniális ötlete. Nyomban felkeresett egy utazási irodát:

– Nézze, igazgató úr – magyarázta Mr. Birkmannak –, a legközelebbi oázis négy nap Marokkótól, és egész jó forgalma van. Most képzelje el, milyen üzletet jelentene, ha egynapnyira a fővárostól találhatnának oázist.

– Ez nagyon szép, barátom – szólt az igazgató –, de Marokkó környékén nincs oázis.

– Majd lesz! – kiáltott lelkesen Leonidas. – Megalapítjuk az „Oázis Részvénytársaságot”, és ha egy részvénytársaság megalakult, akkor már semmi sem lehetetlen. Tudok a közelben, az Atlasztól nyugatra, egy szép kis terméketlen földdarabot, hat valódi pálmával.

– No de barátom, ott nincs sivatag. Hogy fest egy oázis sivatag nélkül?

– Reméljük, ez a csekélység elkerüli majd a turisták figyelmét. Ámbár ha megnyugtatja igazgató urat, igazán olcsón beszerezhetünk néhány fuvar port. Afrikában ez a cikk nem drága.

Az igazgatónak megtetszett a merész képzelőerejű ember, és belement az ügybe.

Így adta bérbe Poncet úr a földet, és az utazási iroda megalapította az oázist. Mr. Leonidasnak némi fixe volt, és ezenfelül jutalékot is kapott a vendégek után. Ő maga vezette a csoportokat a régi „római város” romjaihoz, és ő tartott előadást az „oázisról” is:

– E kis oázison túl a végtelen sivatag következik! – magyarázta harsányan. – Szegény arabok és dúsgazdag timbuktui nagykereskedők kivétel nélkül szomjan haltak, ha nem érték el idejében az oázist. Mert esőért hiába imádkozunk ezen a vidéken. Afrikában az eső megfizethetetlen!

Néhányszor megtörtént, hogy éppen ilyenkor kezdett esni. Ez a cáfolat bizony zavarossá tette az ügyet. De ha az igazgatóság szemrehányást tett neki az eső miatt, amely gyönyörű tervének egyetlen szépséghibája volt, Mr. Leonidas vállat vont.

– Uraim, én bérelhetek légionistákat és alkalmazhatok pénzért arab zarándokokat, de mint önök is tudják: Afrikában az eső megfizethetetlen.