4.
Álom:
A légióból megszökött egy vagyont érő fejdísszel, amelyben négy igen értékes rubinkőből álló rejtély volt. Ahogy ott hasalt, egy jótékony, eltakaró számum mögött látta menetelni a légionáriusokat. Az élükön Garry Cooper. Egy oszlopot tart a kezében. Ő viszi a menetoszlopot. Nagyon meleg van. Kiveszi hóna alól a hőmérőt.
Harmincnyolc öt.
A sivatag állandó porállománya fel és alá szállong. Rossz nézni. Most eltűnnek a katonák.
Johnson rohant. A lovát keresi! Ott látja az oázis pálmájának dőlve a sejket! Mellette Evelyn, körülötte nyolc marcona mesterdetektív munkában. Az egyik nagyítóval nézi a homokot, a másik ujjlenyomatokat ragaszt egy bélyegalbumba, és Evelyn a géplakatossal verekszik.
Johnson mint egy ember rohan oda!
Gyerünk! Elő a colttal! A mindenségit! Egyik kezében a lasszó, másikban a colt, harmadikban a légió híres kék öve és egy könnyű gyorstüzelő gépfegyver.
Van még nála egy élesre fent sombrero, de ezt elteszi későbbre, ha másképp nem bírna velük.
Odatoppan eléjük:
– Felszólítom önöket, hogy minden jelenlevő tartsa fel a kezét, ellenesetben nem állok jót testi épségükért!
A sejk és mellette a légiósőrmester, hóhérhúzó mosolyával, meg sem moccannak.
– Miféle viccek ezek? – szól végre a sejk. – Itt senki sem fogja feltartani a kezét.
– Ez esetben tüzelek!
– Ne nevettesse ki magát – mondja mosolyogva a géplakatos, egy percre sem szakítva félbe dulakodását. – Ez itt a Szahara, ahol ismeretlen fogalom a hands up, a G. men és a gengszterizmus rendszere még bevezetésre szorul. Ergo, senki sem tarthatja fel a kezét. Itt nem tudják, hogy ön halálosan fenyeget, hanem azt hiszik, hogy tornatanár.
És nyugodtan elrabolta Evelynt!
Most valaki a fülébe súgta:
– Azt kell mondani: „Halt! Fixez!”
Boldogan ordított:
– Halt! Fixez! A mindenségit. Fixez vagy lövök. De mi ez? Hol van?
A farm cselédsége közömbösen ődöngött körülötte, és Gordon, a seriff azt mondja:
– Mit idegeskedik? Ezt mi nem értjük. És mi az ott a kezében?
Egy ponyár van nála! És ahogy körülnéz, látja: ez itt Nevada. Távol az alkonyatban hófödte keselyűk szállnak.
Több mint lidércnyomás: légionárius egyenruhában áll ott!
Mindenki körüljárja, mert azt hiszik, hogy vándorcirkusz érkezett. És távolról Evelyn sikoltása hallatszik.
– A házban van!
Jobb kezével knockoutolja a siheder arcú seriffet, aki egy Virginiai Kölyök, bal kezével torkon ragad egy-egy embert, és berohan. Végig a hosszú folyosón. Olajfestésű falak... Az egyik ajtónál ez áll kívül:
SCOTLAND YARD
Elrabolt hölgyek osztálya
Berohan. Egy pepita sapkás úr teát főz és pipázik. Sasorra van és széles álla.
– Evelyn! – lihegi a fiatalember.
– Sajnos – mondja Eddlington főfelügyelő –, amint látja, teát főzök, tehát a nyomozás holtpontra jutott.
– Kérem! Egy terepszínű géplakatos elrabolta...
– Tudok róla. – Legyintett, azután hegedülni kezdett. – Higgye el, uram, ez a legjobb kikapcsolódás. Ha fáradt vagyok és hegedülök, utána nyomban elalszom.
– Mit állapítottak meg?
– Erre nem terjeszkedett ki a nyomozás. Magával hozta az ujjlenyomatokat?
Idegesen a zsebébe nyúlt, de csak egy lasszó volt benne, továbbá a Szahara hegy- és vízrajzi térképe.
– Ez Morton műve – mosolygott a detektív. – Ugyanis sikerült kinyomoznom, hogy a Szaharában nincsen se hegy, se víz, tehát ez a térkép hamis volt. A halálsugár vegyi képletét ezek szerint nem vehették el Evelyntől, és lehet hogy egy másik nagyhatalom szerezte meg. Ön mindenesetre tartsa titokban, hogy nem tud semmit. Egyetlen láncszem hiányzik csak, és holnap reggel lecsapok rá. Addig nem tehetünk semmit. Menjen vissza a cirkuszba.
Johnson tudta, hogy cowboyruhája megtéveszti Eddingtont. Hiszen ez a végzete! Mindig mást mond, és másképpen öltözik.
– Hiába, barátom! – mondta a főfelügyelő, és kiállított egy elfogatóparancsot. – Aki nem ismeri a játék szabályait, az nem boldogul. Látja, ezért tartóztatom le magát. Ügyesen kezeli a lasszót, de a sejk ellen elsőrangú tevékre van szükség. És hiába kapkod most a coltjához, a Scotland Yardon csak álruhás cinkosok segíthetnek magán.
Mielőtt felocsúdott volna, vitték, bilincsekben. Kanyargó, hosszú folyosókon végig, cowboyruhában, mellén a légió becsületrendjével, fején pepita sapkája és Bertillon rendszere a mellényzsebében.
A rendőr váratlanul a fülébe súgta:
– Ne féljen! Én a cinkosa vagyok.
Nany volt, csinos rendőri ruhában, egy nagysikerű revüből.
– Ha balra érünk – súgta gyorsan –, forduljon jobbra, ott nyílik egy csapóajtó, és mondja el a három betűjét. Mert van már betűje. Szereztem magának. Nem is kettőt. Hármat!
– Szóval, hogy hívnak?
– S. O. S. Johnson. Finom, mi? Most ugorjon! Ha eltalálják, tegyen úgy, mintha nem történt volna semmi, és fusson tovább...
A leány taszított egyet rajta... Sötétbe zuhant... Lövések villantak... Durranás... Riasztó-csengő... Lehet hogy a bank páncéltermét elárasztják vízzel... A csapóajtónak zuhan, és...
...A tálca és a pohár csörömpölve esett a földre.
Felébredt. Nany állt mellette lihegve. Miközben álmából felriadt, lesodorta a tálcát.
– Jaj!... – lihegett a leány. – Küldtek választ! Nézze! Milyen nagy levelet...
Ekkor már ott volt Mr. Hoggard is, hogy tiltakozzék helyiségének lerombolása ellen. De nem tette.
Senki sem tett semmit. Nem szóltak, és nem moccantak.
Lélegzetet is csak későbben vettek, végszükségben.
A borítékból harmincezer dollár buggyant ki, és odaesett az asztalra.
Harminc! Ezer!
Harmincezer!
– Nagy Isten... Nagy Isten... – hebegte a lány, és Z. H. Marlow halkan felhördült. S. O. S. Johnson végignézett magán. Bizonyos volt benne, hogy kalózruhában van, és ez egy újabb lidércnyomása az álomnak.
De nem. Ez valóság volt. Ez a Harold Magazin cégjelzéses borítékjában érkezett!
Hoggard fejrúgásán görcsös nyilallás futott át, mintha riasztócsengő szólna, hogy összecsődítse az organizmus minden csepp energiáját.
– Uram... – szólt remegő hangon, és keze is reszketett – nálam ilyesmit csak írni lehet. A valóságban én ezt nem hagyom... Tessék a hamis pénzt elvinni...
– Miért volna ez a pénz hamis?
– Ha igazi, akkor annál rosszabb. Kérem, tessék távozni. Martin, törölje le az asztalról ennek az úrnak az ujjlenyomatait.
...S. O. S. Johnson mámorosan ment az esti utcán, és mellette hasonló somnambul állapotban lépegetett Nany, narancsszínű hajával, világoskék szemével, lelkendező diadalérzésével, és csak nagyon fiatal vagy egészen szerelmes emberek külön istene lehet olyan gondos, hogy ezt a kettőt nem tiporta el minden utcakereszteződésnél négy vagy öt autó.
– Istenem...
– Istenem...
Ezt mondogatták, és elérték a külvárost, és megint a belvárost, és térdük már remegett a fáradtságtól, éhesek voltak, szomjasak, fáradtak, és harmincezer dollárostól tanácstalanul, hogy mit tegyenek kínjuk ellen, de olyan boldogok voltak, hogy semmi jó nem jutott az eszükbe, illetve csak jó, de semmi praktikus, ami különben jellegzetes kísérő tünete a boldogság állapotának.
Végül mégiscsak leültek egy külvárosi büfében, ahol olajszag volt, rossz maradékételek, ázott sofőrbundák, olcsó italok és komisz dohányfüst szagegyvelege, de a boldogság és a mámoros állapot ilyen megrendíthetetlen betonalapján: itt is csak mosolyogtak, lihegtek és ámultak, és azt mondták egyre:
– Istenem... Istenem...
Amikor ezt a helyiséget bezárták, tanácstalanul álltak az utcán.
– Hazakísérem – mondta a fiú.
– Nem... – rázta meg a fejét, és narancsszínű szálak, széthulló könnysziporkák villogtak az arca körül – menjen Evelynhez.
– Nany! Nem akarok Evelynhez menni! Én már akkor is gyenge voltam az öngyilkossághoz, akkor is erős voltam az élethez, amikor először odaállt mellém...
Nem érdemes folytatni...
Ez a két ember rajtaütésszerűen egymásnak ítéltetett. A sorsnak az a statáriális eljárása, amelyet szerencsének neveznek, az a mitikus elem, amely, ha két idegen embernek egy közös helyzetében megjelenik, úgy egymáshoz kényszeríti őket, azzal az ellenállhatatlan teremtő műfajjal, mely a mese és a metafizika közötti átmenetében a legparancsolóbb, és úgy hívják, hogy legenda, most teljessé tette a közösségüket.
S. O. S. Johnson megalapította családját és könyvkereskedését. Nanyval! Vége!
Illetve: