10

– Reg-lakk! Reg-lakk!

Erőltetett tempóban ügettek. A nap vérvörös és ibolyaszínű visszfényei ormótlan, félelmes árnyékká növelték a dombok melletti sötét foltokat. Kellemetlen bűz tette fullasztóvá a poros, pállott levegőt.

A rothadó, sós mocsár kesernyés, kénhidrogénes szaga hömpölygött egyre dúsabban feléjük. Bannister kedvetlenül simította meg az állát.

– Elfelejtettem borotválkozni... – dörmögte, de azután elkapta Evelyn egy pillantását, és nyomban csendes lett.

Ó, hát nem ott van a neszesszer! A vízhordó teve két bőrzsákja közé erősítette fel! És ha megérkeznek az oázisba, történjen bármi, visszavonul a szobába borotválkozni. Istenem! Add, hogy egy napig fél milliméteres szakállal járjon!

Saját táskáját most már nem engedte el a kezéből, ott volt vele a tevén.

A sivatag, ahol annyi vérbosszú által megölt ember elporladt csontja szállong a finom homokszemekkel, megfertőzte Evelynt az ősi, kegyetlen visszatorlás gondolatával.

Elhatározta, hogy leszámol a neszesszerrel.

Igen! A régóta húzódó lovagias ügyüket itt lezárja! Nyelje el a Szahara vándorló homokja, szappanostól, keféstől, zsilettestől az egész gonosz, gúnyos és szemtelen felszerelést.

Otelló suhanhatott így Desdemona felé, ahogy Evelyn közeledett alattomosan és ügyesen a tevéhez, míg a tanár és a vezető előreügettek. És már villant az orgyilkos kés, a pattanó szíj felnyögött a penge alatt. Egy vágás... Még egy... Alig hallható kis neszelés, amint a pimasz lehullott a puha porba, elhaló, fájdalmas zördüléssel a kétségbeesetten összekoccanó pipereholmiktól, azután már egyre gyorsabban távolodott a kis karaván...

A lordot annyira lefoglalták a mind nagyobb csoportokban érkező útitársak, hogy mit sem vett észre, Evelyn visszanézett. Csak ő láthatta azt az apró, mozdulatlan foltot a távolban...

A neszesszer ottmaradt a sivatagban. És benne az „Álmodó Buddha”, és a Buddhában az egymillió fontot érő drágakő.