3

Végre lefelé vitt az útjuk. A havas, jeges fennsíkokkal megszakított, kihalt ösvény, amely gleccserrel csipkézett füstölgő kráternyílások között, a Dzsebel-Sagro beláthatatlan csúcserdejében kanyargott, mintha holdbéli tájon vezetne át.

Délben már itt-ott erőtlen fű ütögetett ki a vékony hóréteg alól. Estére meglátták az első pálmát, és éjfélkor már nyoma sem volt a hónak. Sűrű, dús ciprusok, tamariszkuszok, tömött mimózasövények, jószagú oleander- és babérfák között vezetett az útjuk.

– Innen már nem látjuk, merre van a Niger – jegyezte meg Stuck.

– Nem is fontos, hogy mi eligazodjunk – mondta Havranek –, a jó öreg Abur elvezet bennünket oda. A többi viszont már csak egyszerű tutajozás Gambiáig.

– Gambiáig... Gambiáig. Csekélység.

– Csak Timbuktun jussunk keresztül – jegyezte meg Higgins, akinek, mintha borzalmas kalandokon ment volna át a hegyek között, nagy csomókban őszült a haja. De nem törődött vele. Miután megszökött a légióból, nem helyezett súlyt a kozmetikára. – Timbuktu, sajnos nagy város a Niger mellett, és helyőrsége van, erre jó lesz gondolni, ha leúsztatunk.

Elérték a hegy lábát.

– Kössétek meg rongyokkal a nadrágotok végét, bokában, úgy, hogy a rongy a bakancs szárát is befedje – mondta Abur. Krakauer rosszat sejtve nézett rá.

– Ez azért fontos – mondta Abur –, mert a piócák mindenhová befurakodnak.

– Mocsárhoz érünk? – érdeklődött Bradley, aki útközben jóformán egy szót sem szólt.

– Igen. Ez a mocsár már az őserdőhöz tartozik. Valami okból elpusztult itt a dzsungel, és a sok-sok nedvesség a mélyből az ég felé párolog, amíg Allah a nap hevével száz meg száz év múlva nem aszalja sivataggá, mint a Ghidi-síkságot.

A kavicsos, sziklás talaj, amelyben a hegy folytatódott, mind puhább lett. Délben már tocsogott lábuk alatt a föld, furcsa alakú, méregzöld, sárgás és ibolyaszínű kúszónövények és barnás mohadombbal belepett rothadó fatörzsek között haladtak. Hatalmas mocsár volt, rendetlenül szétdobált, ormótlan kövekkel, nedvesen csillogó apró sártavacskákkal. Békák, kabócák, mocsárban élő madarak egyenletes, siketítő kelepelése és brekegése rezgett a levegőben.

Mint nagy, mozgó ponyvák, sűrű moszkitórajok döngtek itt is, ott is hatalmas darabon, barna tömegben. Most szerették volna, ha valamit magukkal hoznak a havas csúcsok fagyos légköréből ebbe a negyvenfokos hőségbe, a szemmel láthatóan gőzölgő, döglötthal-szagú mocsárba. Az arcukról szüntelenül csordogáló verejtékcsíkok összefolytak a moszkitócsípésekből kiserkenő vérrel. Az ingovány leheletétől fulladoztak, és fájt a fejük. Bokáig süppedő lábukat súlyos sártömeg húzta le.

Igazi nagy erőpróbája volt a hírhedt légionista menetelésnek ez az út Dzsebel-Sagro hegységen át, az Egyenlítő dzsungelébe torkolló dögletes mocsáron keresztül. És a piócák azért csak befurakodtak a rongy alá is. Némelyik mint elszakadt cipőmadzag fityegett azon a helyen, ahol a bakancsnak félrecsúszott a nyelve, és kilátszott a kapca. Időnként megálltak, és dohánylével ledörzsölték egymásról a piócákat. Amerre léptek, fantasztikus nagyságú varangyos békák ugrándoztak hangos loccsanással egy tócsába, és felijedt siklók, rőt színű, mérges vízikígyók vonaglottak a lábaik előtt.

És sehol pihenésre alkalmas száraz, tiszta hely. A nap merőlegesen áll az égen. A forróság szinte szétrepeszti a bűzhödt levegőt. Embermagasságnyira párolog a mocsárlé, ötven fok meleg van, és menni kell!

Most már az elátkozott Neftir-oázis rohamosztagosainak a szája is panaszra nyílik. Káromkodnak, Krakauernek megharapta valami a bokáját.

– A ménkű csapjon ebbe a mocsárba! – siránkozik panaszosan. – Ez azután finom hely, mondhatom.

A torreádor spanyolul káromkodik, és Higgins hörögve szívja a levegőt. A karmester arca zöld, a szeme alig látszik. Titokban megkéri Kjörgsont, hogy a belső zsebében levő tárcát juttassa el Strelitzbe, ide meg ide, mert ő valószínűleg nem éli meg a naplementét.

Délután két óra. Ötvenkét fok Celsius. Stuck, mint egy kidőlt tuskó, arcra bukik a mocsárban, méteres, nedves sarat fröccsentve fel.

– A keserves mindenségét... – tör ki Jarosicsból. Csak két menetelő száját nem hagyja el panasz: Bradley Tamásét és Aburét, a bennszülött vezetőét. Ezek talán nem is húsból és vérből való emberek, hanem akarat-, ideg- és izomautomaták. Odamennek Stuckhoz, kiemelik átázott, ernyedt, csöpögő testét a mocsárból, és egy közeli sziklára teszik. Rumot öntenek a szájába, masszírozzák a szívét, míg magához tér.

– Hagyjatok itt – lihegte Stuck. – Egy csöpp erő sincs a lábszáramban... Nem hiszem, hogy tovább bírom.

Bradley már tudta, hogy menetelés közben szelíd vagy szeretetteljes rábeszélés csak árt a hisztériás, összeomlott idegrendszernek. Ilyenkor csak a légió altisztjeinek szuggesztív, nyers modora válik be, akik elmondják ilyennek meg olyannak, sűrűn emlegetve a rongyos „úri csirkefogó” mindenségét az ájulni készülő katonának, és megfenyegetik, hogy rásóznak még egy hátizsákot, vagy odakötik a depószekérhez. Bradley tehát megbökte Stuckot a puskatussal, és rámordult:

– Eredj, mert rád ütök! En avant! Marchez ou crevez!

Híres jelszó a légióban: menj, vagy dögölj meg!

És Stuck ment.

A nap kissé ferdébb szögből pirosan izzik feléjük, és egy nagy, lomha madár vergődő siklót ragad fel csőrében a magasba.

Mennek.

– Halló! Hiszen ott van Dublin! Hazaértünk!

Graham, a költő, nevetve indul neki! Sapkája leröpül a fejéről, és vidáman hadonászik. Kjörgson félméteres tenyerei kapták nyakon, mielőtt belerohanhatott volna a halálos mélységű hínárba. Krakauer felszedte a sapkát, és újra a fejére tette.

A Visszhang örökké siránkozott, de végeredményben kitűnően bírta az utat, csak hol a bütykére panaszkodott, hol a mandulája dagadt be, hol a dereka nyilallt, de különben jól volt.

Ezzel szemben a költő kékült szájjal didergett, félrebeszélt, és forró volt, mint a tűz. Maláriás roham lepte meg. Belenyomtak három gramm kinint. Drazsírozott, fehér, szemcsés, hollandi gyógyszer volt, amit errefelé ostya helyett megnyálazott cigarettapapírban nyelnek le.

Stuckot Jarosics támogatta, Grahamet Krakauer és Kjörgson vonszolták a karjánál fogva, Bradley a legnehezebbet vállalta: a két öszvért vezette száron. A véresre csípett, makacs állatok kemény munkát adtak.

– Santa Madonna! – sziszegte a torreádor, miközben a foga segítségével bekötözte a karját, mert iszonyúan feldagadt egy skorpiócsípéstől. – A pokol jóval kellemesebb hely lehet.

– Innen nem jutunk ki élve – mondta Higgins. Graham remegése alábbhagyott, de üvegesen fénylő, lázas szemekkel egyre ordított:

– Mondjátok meg az utókornak! A költő elesett a harcban! Mondjátok meg, és tudjátok meg ti is: én lord Byron vagyok!

– Lord Byron... lord Byron... motyogta Krakauer. – Még ilyenkor is henceg a szerkesztő úr... Ezt még az életemben nem láttam... Becsületszavamra.

Bradley félrehúzta Aburt:

– Mikor érjük el az erdőt? Nem bírják már soká.

Abur vállat vont:

– Ha így haladunk, estére. Ha kimerülnek, akkor később, vagy soha...

Bradley gyorsan lenyelt egy csomó kinint, mert végigszaladt rajta a hideg.

– És milyen út vezet a Nigerig?

– Semmilyen, uram. Ismerni kell egy-két vén fát, azután az óriás lombok között kivillanó nap vagy a csillagok állását. A Próféta nem adta meg nektek, fehérbőrűeknek, hogy a csillagok, a fák és a nap beszéljenek hozzátok. De én csukott szemmel is biztosan elvezetlek benneteket a Nigerig.

Alkony felé megpihenhettek egy kisebb bambuszfacsoport alatt, a mocsár egyik szigetén. A hatalmas, merev, bolyhos, keménypapírszerű levelek széles árnyékot adtak. Grahamet és Stuckot lemosták, a többiek is eltávolították magukról a piócákat, és bedörzsölték egyéb szesz híján rummal a moszkitócsípéseket. Malpaga karja feketéslila színű lett. Abur mélyen belevágott a késével a daganatba, hagyta folyni a vért, azután valami növényt tett a sebre, és átkötötte.

Megvárták, amíg a lebukó nap az őserdő fekete vonalát érintve parázsszínű, rezgő, csillogó foltokkal borította be a mocsarat, és elindultak. Egy gutaütött, lombtalan, kopasz faágon, amely mint valami föld alól magasba nyúló, hosszú csontkéz meredezett, fekete madarak gubbasztottak. A meleg nem enyhült az alkonnyal, csak fojtóbb, nyomasztóbb lett, és ezerféle fütyülő, huhogó, kereplő hang zengte változatlan ritmussal a mocsár örökös dalát, amely az emberi idegrendszerbe mint folytonosan rágcsáló szú ássa be magát.

Azután trópusi módon, minden átmenet nélkül, szinte lezuhant a nap, és maga után rántotta az égre az est csillagfoltos, sötét takaróját. Imbolygó fények lobbantak fel a mocsárban. Hosszúkás, táncoló lidércek és röpködő, sárga világú fénybogarak mint vágtató vonat kéményéből felcsapó szikracsomók fénylettek mindenfelé.

Szótlanul vonszolták magukat. És éjfélre elérték a dzsungelt. Valamennyien félig holtan, de élve és együtt. Csak az egyik öszvér süllyedt el sok élelmiszerrel, iszonyú ordítással a hínárban.

A mocsársáv és az őserdő közötti földsáv szikes, köves, naptól égett volt. Mint valami semleges zóna választotta el a lápot és az erdőt. Ezen a sík, forró, kopár földön biztonságosabbnak látszott a táborozás, mint az őserdő férgektől nyüzsgő, zsombékos talaján.

Viszont a szikes, száraz síkon a hangyánál, kukacnál, sőt a leopárdnál is veszélyesebb bestia él.

A szarvasvipera!

Tüzet gyújtottak a sátrak körül, mert az Egyenlítő őserdeje különösen itt a délnyugati részen bővelkedik veszélyes ragadozókban.

Miután a kinintől elmúlt a lázuk, valamennyien egészséges, mély álomba merültek, kivéve a sorsüldözött Krakauert, akire a kockavetés szerint az első kétórás őrség jutott. Úgy dobta vállára a puskáját, hogy szinte levitte vele a fejét.

– Kedves dolog... Őrállás... Igazán jellemző... És pont a mocsárban... Előbb a hegyen... Már turista is voltam... Igazán érdemes volt ide eljönni... mondhatom...

Krakauer monológját azonban lassanként már úgy megszokták, mint vén halászok a tenger mormolását. Felesleges volt ellenőrizni, tartja-e az őrséget, mert még egy óra múlva is hallatszott egyhangú dünnyögése:

– Őrség... Úri eljárás... Becsületszavamra...

Egy óra felé a vezető felkeltette Bradleyt:

– Uram! Sürgősen mondanom kell valamit...

Bradley csodálkozva felült.

– Én nemsokára meghalok. – Odamutatta az alsókarját. A holdfényben világosan látszott két apró vörös pont.

– Vipera volt... maradj! Ne próbálj segíteni. Nincs orvosság rá, és mondanom kell valamit. Elsősorban azonnal menjetek innen tovább... Ahol egy szarvasvipera van, ott több is lehet... és az emberi meleg idevonzza őket... Vissza nem mehettek... Próbáljatok... háttal a napnak haladni... Állatokat... figyeljetek... ha meglátjátok a patakot... ahol isznak... menjetek a víz után... Mind a Nigerbe ömlik... Jegyezd meg... állatok nyomát... minden patak a Nigerbe ömlik... Allah il All... Moh...

Bradley felugrott:

– Hej, katonák!

Egy másodperc alatt talpon voltak.

– Nagy tüzet gyújtani! Elkészíteni mindent induláshoz! Megyünk tovább! Viperák vannak itt...

A légionista először teljesíti a parancsot, és csak azután tudakozódik az oka felől. Egy perc múlva hatalmas máglya égett a tábor közepén, hogyha van még csúszómászó a közelben, elmeneküljön a tűztől. Azután szabályszerűen felszerelték a bardát, és csak akkor fogták körül Bradleyt, aki Abur fölé hajolt. De az már nem élt. Nem is élhetett. A szarvasvipera mérgétől percek alatt elbomlik a vér.

– Erre az eshetőségre nem gondoltunk – tűnődött szomorúan Bradley. – Azt hiszem, nagyon súlyos helyzetbe kerültünk. Ez a derék Abur még haldokolva is igyekezett teljesíteni a kötelességét. Adott néhány tanácsot. Ha sikerül egy erdei patakot találni, akkor a víz folyása mentén elérjük a Nigert.

Higgins egy faágat rágcsált barna fogaival. Időnként kiköpte a keserű háncsot. Ugyanis elfogyott a bagója.

– Mi lenne – szólt közbe –, ha visszafordulnánk?

– Te megtalálod a mocsáron keresztül ezt az utat? – mondta gúnyosan Stuck.

– Nem, nem – nyilvánította ki Haagen is, ami nyilvánvaló volt. – Nem tudunk a mocsáron és a hegyláncon még egyszer átmenni.

– Még egyszer átmenni... Még egyszer átmenni... Más nem hiányzik... Mindig csak kellemetlensége van az embernek...

– Hát akkor előre! – kiáltotta Bradley.

Hajnalodott. Krétaszínű vonal húzódott az ég alján, a mocsár szélétől a Dzsebel-Sagro szürkén kibontakozó hófödte hegyláncáig.

Eltemették Aburt, és rossz előérzettel nekivágtak az őserdőnek.

– Még egyszer átmenni... jól adják... becsületszavamra... Előbb tetszettek volna megbeszélni. Nem az utolsó pillanatra hagyni mindent...

Elnyelte őket a halálos, ősi sűrűség.