5

Mikor Bill szétlapított fejjel mozdulatlanul feküdt, Teddy nagy nehezen feltápászkodott. Ott álltak egymással szemben: Earl of Cunningham és Bradley Tamás. Ott álltak valaki mellett, aki elhullott egy harcban, amelyben voltaképpen ők voltak az ellenfelek. Most Teddy előtt úgy rémlett, hogy össze fognak csapni, Bradley torkon ragadja, és könnyedén végez vele. Nézték egymást.

– Megsebesült? – kérdezte a légionista.

– Bradley Tamás... én... tönkretettem magát... a húga becsületét... holnapra ez már mind.... elmúlik.

– Azt kérdeztem, megsebesült-e?

– Nézze, ott jön... – és a távolról hömpölygő lusta, forró sárfolyamra mutatott. – Mindegy, hogy mi történt. De akarom, hogy tudja: én már régen mindent megbántam... Még Londonban... Én igazán szerettem a maga húgát... És most is csak őt szeretem... És ha nem esik nehezére... miután úgyis mindegy... bocsásson...

Már nem fejezte be. Eldőlt. Bradley kénytelen volt átölelni a zuhanó testet, és ott tartotta a karjában azt az embert, aki az egész szörnyűséges tragédia okozója.

Jobb karját a térdhajlása alá tette, bal karjával átfogta a hátát, nagy erőfeszítéssel felemelte, és botorkáló léptekkel megindult vele a barlang felé.

– Menjetek le – mondta Mortonnak és Krakauernek. – Nézzetek utána a sebesülteknek.

– Sebesülteknek... sebesülteknek... most már szanitéc lettem... Hála Istennek... Adjatok valamit, amivel kötözni lehet.

Kjörgson magához tért. Csak zúzódásai voltak. Két légionista Bill emberei közül haldoklott, Malpaga is könnyebben sebesült, a többi halott volt. Halott és halott! A lávának alig hagytak valamit.

Közben Teddy is magához tért, lemosták magukat. Egyik sem szenvedett komolyabb sérülést. Mary a barlang sarkában ülve Bradleyt figyelte. Edna történetesen éppen mellette ült. Teddyt nézte.

A férfiak mind lementek. Hiába közelgett a láva, hiába volt megpecsételve a sorsuk, a sebesülteket pokrócra fektették és bekötözték. Pedig milyen nevetséges... Jön a halál hét kilométeres sebességű roppant sárkocsiján.

Morton imádkozott a sír felett, és valamennyien körülállták.

Azután csendesen ültek. Hajnalodott. Most már senki sem törődött gátlással, előítélettel, Teddy egyszerűen bevallotta Ednának, hogy szereti, és a tenger felett egy rózsaszínben fénylő sziklán, egymással szemben térdepelve beszélgettek. Edna is bevallotta, hogy szereti Teddyt, és már az első pillanattól fogva szerette.

Mary és Tamás egy mohos kőhalmon ültek egymás mellett. A beszélgetések elvesztettek minden társadalmi jelleget, minden szokást és logikát, indokolást és tartózkodást, ezek már a néhány órányi élet tartamához arányló tömör dialógusok voltak. Például ilyenek:

– Szeretlek, Mary.

– Én is szeretlek. Azóta szeretlek, mióta magadhoz szorítottál a táncteremben. Csak most tudom. És ha nem kellene meghalni, sohasem mondhattam volna meg neked.

– Megcsókolhatlak?

– Csókolj meg.

Az arcok aggódva emelkedtek időnként a füstölgő, szürke lávatömeg felé, amely elérte a távoli dombokat, és a szellő már hozott némi kóstolót a feléjük ballagó halál záptojásbűzéből.

Mindnyájan sápadtak voltak. Már nem veszekedtek. Az utolsó órában kissé megtisztultak és ünnepélyesebbek lettek.