Legyen harc!

John mégis rászánta magát, hogy elmegy a klubba. A túlságos visszavonultság esetleg feltűnőbb lehet az állandó szereplésnél. Egy kissé talán azért is beszélte rá különféle érvekkel önmagát, mert remélte, hogy az öreg hollandus elhozza Norát, és látni kívánta a leányt.

Buitenzorg előkelő társadalmi élete a botanikus kert körül zajlik. India minden városában van egy szép műpark, amit botanikus kertnek neveznek. A botanikus kerttel szemben, amely több mint százéves, két hatalmas tó van és közöttük fehér márványoszlopokon a díszes, fenséges kormányzói palota. A park mellett van az ültetvényesek klubja is.

A fényes parkett s a csillogó tükrök megsokszorozták a bordó ernyős lámpák finom fényét. A rádió dzsesszmuzsikát adott és az asztalok nagy részét már elfoglalták az ültetvényesek. A barna, élénk tekintetű férfiarcok kellemesen hatottak együtt a keményített, hófehér vászon-szmokingokkal. De mindent túlszárnyalt a nők ragyogása és eleganciája. Akármilyen modern gyarmat is Jáva, az európai életigényeket nem tudja kielégíteni a vagyonosabb osztálynál, ezért az asszonyok, hogy mégis rendkívüli módon élvezzék a jólétet, mennél gazdagabbak, annál pompásabb selymekben, annál merészebb párizsi modellekben és mesés értékű briliáns ékszereken élik ki a megkülön-böztetettség vágyát. A cukorbárók hosszú asztalánál ült Van Dongen, Norával. Karonfogva vezette oda Lindsayt, és bemutatta az uraknak. Vállveregetve és mosolyogva fogadták. Lar-sen, a hatalmas svéd, aki állítólag a legnagyobb cukorfinomító részvényének többségét bírta, nyíltan a szemébe nevetett. Far-lane, a diplomaták nyájas, protektori modorában karolta át John vállát.

– Ide mellém, Lindsay úr. Ezek az urak majd bámulni fognak azon, hogy maga rövidesen milyen karriert csinál, mint ültetvényes. Én fogom kezembe venni a sorsát. Az öreg Lindsay jó barátom volt.

John mindezt hagyta megtörténni. Nora kedvetlen arccal fordította el a fejét. Az összejövetelnek valami tanácskozási jellege volt. Farlane tüntetett avval, hogy Lindsayt egyenrangú ül-tetvényesként kezeli. Hozzá fordult:

– Remélem, ön is tájékozva van az ügyekről.

– Nem értek a politikához.

– Hohó! – tiltakozott egy Haynes nevű telepes, mellesleg a Nagy Végrehajtó Bizottság titkára –, itt nincs semmi politika. Mi üzletemberek vagyunk.

– Természetesen – mondta Farlane. – Úgy értettem, hogy szétnézett-e itt. Láttam néhányszor lovon kószálni...

– Csak olyan sétalovaglás volt – mondta John szerényen.

– Szerintem, uraim – mondta Larsen –, memorandumot kell benyújtani őexcellenciájához, amelyben sürgősen kérjük a kultuszkormányzat intézkedéseinek összeegyeztetését a gyarmat ipari létérdekeivel.

– És lehetetlen revidiálni a szerződéseket! – kiáltotta a nagyon kövér és szeplős Renenkamp. – A szerződtetési rendszer, amit a kormányzó tervez, megöli az üzletet. Ez végre is agrárállam. Itt csak azért érdemes termelni, mert kuli van. És a kuli fogalma egyet jelent avval, hogy olcsó, hogy igénytelen! Lehetetlen állapotok lesznek, ha a kormányzó rendszere következtében az indiai kuliból osztályöntudatos és bérmozgalmakat rendező, európai proletár lesz!

A felháborodott vita egyre fokozódott.

– Vagy üzlet a kolónia, vagy nem! Milliókat fektettünk bele a gyarmatba, mert egészséges politikát reméltünk! Kis haszonra nem volt érdemes ezt a kockázatot vállalni!

– Kis haszon?! – szólt közbe Van Dongen. – A mérlegben azt olvastam, hogy az import ötszázhetvenkétmillió és az export hétszázkilencvenegymillió. Kétszázhuszonkilencmillió, az nem is olyan csekély haszon.

– De volt már háromszázmillió is, más politika mellett! És mi a garancia, hogy nem fog évről évre csökkenni, ha a munkaerőt megdrágítják, ha nem lehet hosszú szerződéseket kötni, ha folyton építkezni kell.

– Viszont az előző kormányzónál Jáva tele volt tűzfészkekkel! Titkos társaságokkal! Gyilkosságokkal! – kiáltotta Van Dongen.

– Ez a kormányzó jól látja, hogy a bennszülöttek elégedetlenek!

– Hát mire valók a gépfegyverek! – kiáltotta Larsen. – Tanuljunk Angliától! Azok nem sokat kukoricáznak a gyarmatokon.

– Ugyan! Az angolok mindenütt önkormányzatot adnak! – csapott az asztalra Van Dongen.

– Ne nevettesse ki magát! – harsogott közbe Van der Brock. – Az angol önkormányzatok jobban kedveznek az iparnak, mint a mi holland közigazgatásunk!

Közben folyton ittak. Kivörösödtek, csapkodtak, patakzott a verejtékük és újabb italokat rendeltek. Farlane eddig nem szólt semmit. Egy lapos kézmozdulata elég volt arra, hogy mindenki elhallgasson, azután csöndben mondta:

– Önök nem tapintanak a lényegre. Szerintem gyarmatot kormányozni csak tekintéllyel lehet, a hatalom szimbólumaival. A kormányzó építtet, felülvizsgáltatja a mi orvosainkat, enyhít a szerződéseken. Miért? Hogy a bennszülöttek békében éljenek... Ha tehát ez sikerül, akkor igaza van. A kormányzót csak az igazolhatja, ha nem lesz titkos társaság, nem lesznek tűzfészkek és forrongások. Nos, szerintem... lesznek. Elhallgattak. Megértették Farlane-t Ha a kormányzó intézkedéseit nem követi a legteljesebb csend, akkor megbukik. És tudták, hogy ha Farlane akarja, akkor nem lesz csend.

– Értem – mondta Van Dongen –, valahogy gondoskodás fog történni néhány olyan eseményről, ami bebizonyítja, hogy a kormányzó bölcsessége és jósága csak elkapatja a bennszülötteket és lázadoznak.

– És ha így lesz? – kérdezte Larsen élesen.

– Akkor maguk csinálták! – kiáltotta indulatosan Van Dongen. Felháborodott lárma támadt körülötte. Gyanúsítás! Kikérik!

Most váratlanul Nora ugrott fel a helyéről, nem bírta látni az apját egyedül ebben a kavarodásban. Egyenesen Farlane felé fordult:

– Persze, maguk a felidézett vihart Szingapúrban, Bombayben fogják kivárni! És a kisebb telepeseket, akik nem tudnak elutazni, a házaló ügynököket és a munkájukat végző orvosokat gyilkolják majd a bennszülöttek, akiket maguk kergettek a lázadásba, hogy a kormányzót megbuktassák!

– Hölgyekkel nem vitázhatunk – mondta udvariasan Farlane.

Most váratlan dolog történt, Lindsay felemelkedett, pedig avval a szándékkal jött, hogy nem avatkozik semmibe. És most mégis beszélnie kellett. Kellett!

– Kedves uraim, én sokat lovagoltam a napokban és kissé körülnéztem. Megállapítottam például, hogy néhány ültetvényen kezdik összekeverni, közös barakkokba a kínai kulikat a malájokkal. Holott önök tudják jól, hogy ezek nem férnek össze. Haynes és Larsen urak telepein, úgy hallottam, el akarják szállítani az összes nőket, akik nincsenek szerződésben. Többek között a kulik feleségeit. Holott a kulik így nem tudnak élni. Azt is hallom, hogy túl nagy területekre kevesebb munkást osztanak be, amit ezek az emberek nem bírhatnak soká. Szóval magjában már előkészítették a lázadást. Ezt csak ezért mondom, mert hölgyekkel nem vitáznak, viszont itt nincs is mit vitázni. Ha lázadás lesz valahol, akkor én ezeket az adatokat több nagy európai lapban el fogom helyezni.

A hirtelen támadt csendben Van Dongen ugrott fel a helyéről és kivörösödve, két ököllel csapkodta az asztalt.

– Ha ez igaz, amit Lindsay mondott, akkor maguk mindannyian börtönbe kerülnek!

Nora pillantása csodálkozva csillogott John felé. Az óriás Larsen nyerte először vissza a hangját és falfehéren kiáltotta:

– Ez a tacskó az első szavától az utolsóig hazudott.

Nem is látták John öklét. Mint egy villanás, úgy suhant át a levegőn, valami reccsent és a roppant test mintegy gutaütötten zuhant hátra, keresztül egy asztalon, azután nagy csörömpölés és recsegések között végigvágódott a földön. John szeme hideg, sárgás villanással nézett körül, különösen mosolygott és megrezdültek az orrcimpái. Nagyon halkan kérdezte:

– Az urak közül valaki osztja az előttem szóló nézetét?

Az előtte szóló állkapocstöréssel és koponyarepedéssel feküdt a söntéspolc tövében. Nézetét, legalábbis fennhangon, az urak nem osztották.

– Ha harcot akarnak, legyen harc. Jöjjön, Van Dongen!

Az emberek még mindig döbbenten és némán álltak, mikor John, Nora és a hollandus elhagyták a klubot.

– Jól van, Lindsay, maga, úgy látszik, mégsem esett messze a fájától – mondta Van Dongen. – Bocsásson meg, de nekem most azonnal a kormányzóságra kell mennem. Zounds! Micsoda ökle van...

Hogy mit beszélt Van Dongen a kormányzónál, ez nem derült ki, de este egy káplár kereste Lindsayt és pecsétes levelet hozott, amelyben gróf Sighoffen őexcellenciája kihallgatásra rendeli Johnt másnap délutánra a kormányzósági palotába. John eltette a levelet, azután hívatta Morlandot.

– Ide hallgasson, Morland! Maga itt nyíltan lopott és csalt, éveken át nagy igyekezettel tette tönkre a gazdáját. Nem záratom be, de azonnal lóduljon, és ha még egyszer bárhol meglátom a birtok területén, minden további kérdezés nélkül addig verem egy bikacsökkel, amíg egész életére nyomorék lesz. Hátra arc! Mars!

Morland szó nélkül elment.

Abból sem szivárgott ki semmi, amit Johnnal beszélt a kormányzó a kihallgatáson, de másnap az összes lapokban megjelent egy hír arról, hogy őexcellenciája Arthur Lindsayt iparügyi referensnek nevezte ki, megbízta az összes jávai ültetvények ellenőrzésével és kötelességévé tette, hogy megállapítsa, vajon nem szabotálják-e a közigazgatás intézkedéseit olyan eszközökkel, amelyek kimerítik az államellenes bűncselekmény kritériumait. Az ilyen ültetvényesek ellen bűnvádi eljárás indul és birtokaikat állami felügyelet alá helyezik. A lapok megjelenése után fél órával egy mimózasövény mögül lövés dördült el, és John parafakalapja lyukasan esett az aszfaltra...