5

Reggel némi izomlázzal, de kissé több hittel vágtak neki újra a sűrűnek. Délfelé elértek egy elefántcsapást. Itt valamivel kényelmesebben folytatták az utat. Az elefántcsapás nem sok reménnyel bíztatott. Ki tudja, hány évtizedes nyom, és milyen hosszú-hosszú utakon kanyarog, amíg vízhez ér?

A föld televényszagú, fojtó párái, a fák között megszorult sirokkószerű, nyomasztó hőség kikezdte az elcsigázott idegeket. Asszonyosan ingerlékenyek és kötekedők lettek.

– Én mondtam, hogy ostobaság az egész – mondta Stuck lihegve. – Megmondtam előre.

– Na és?! – horkant fel Jarosics. – Azért okosabbnak képzeled magad?

– Csak azért mondtad – szólt furcsa nevetéssel Graham, a költő –, mert szeretted volna eladni a sejket! Haha!

Puff! Stuck belevágott az írbe. A következő pillanatban lesújtott rá a rohamkés, de mielőtt a mellkasába hatolt volna, Bradley megragadta Graham csuklóját.

– Csak hagyd! Csak hagyd! – rikácsolta Stuck, szintén kihúzva az oldalfegyvert, és félre akarta lökni Bradleyt, aki Grahammel küszködött. Haagen visszarántotta Stuckot, mire a német őt vágta fejbe. Azután egymás nyakát szorongatva hemperegtek. Graham kiszabadította magát Bradley kezéből, és vaktában lőtt oda, ahol Stuck dulakodott Haagennel. A verekedés úgy terjedt, mint száraz mezőn egy lángra lobbant fűszál tüze.

Malpaga közben Kjörgsonnal akaszkodott össze, Havraneket, aki szét akarta választani őket, valaki fejbe vágta egy kővel, hogy elájult.

Krakauer hirtelen minden látható ok nélkül, mint aki megőrült, odaugrott az emberek közé, és magas fejhangon sikoltotta:

– Állj!

Csodálkozva néztek rá, egy másodpercre megfeledkezve a küzdelemről.

– Aki tovább verekszik, azt lelövöm!... Így nem lehet viselkedni egy dzsungelben! Fuj!...

A néhány másodpercnyi szünet alatt engedett az idegek feszült húrja. Morogva igazgatták ruháikat, köpködték a vért, és rázták a földet magukról.

– Fiúk! – mondta Bradley. – Mindenki uralkodjék magán. Úgy lesz, ahogy a Visszhang mondta: aki verekedést kezd, az golyót kap. En... avant... Marchez ou crevez!...

Nagyon meleg volt.

Az őserdő megszámlálhatatlan rovarja, szúnyogja kínozta őket. Ruhájuk rongyokban lógott, így testüket valósággal ellepték a legyek és bogarak, különösen mikor az erdő mocsarasabb részéhez értek. Az ingovány kis terjedelmű volt ugyan, mert szemben velük vagy ötvenméternyire bozótos, kemény talaj következett ismét, de úgy látszik, e néhány méterre lecsuszamlott a magasabb erdő aljáról minden sár, mert Jarosics egyszer csak derékig süppedt a tőzegbe, amint előrelépett.

Épphogy megmenthették, miközben álláig merült a hínárba.

– Az istennyila... – káromkodott Higgins. Malpaga nagyot csapott puskatusával egy húsz méter széles fatörzsre:

– Itt gebedünk meg mind!

Jarosicsról valahogy lekaparták a súlyos sárdarabokat, és nehéz munkával megtisztították a fájdalomtól félőrült embert a rátapadó megszámlálhatatlan piócától.

Bradley a fatörzset nézte. A torreádor puskája feléig beleszaladt az ütés nyomán a kéreg mögé. Az őserdő fáinak nagy része már évszázadok óta nem él, korhadt, kirohad a belseje, és csak a törzse körül élősködő kúszórotangok tartják állva.

Ez a húszméteres vastag törzs teljesen elkorhadt. A puskaagy ütései alatt betört a kérge. Magasan a föld felé emelkedő gyökerei mint erőtlen saskarmok, száradtan, élettelenül kapaszkodtak a talajba.

Bradley is rácsapott a puskájával.

– Kidöntjük ezt a fát!

Kjörgson keserűen kacagott:

– Megőrültél? Tíz ember baltával két nap alatt ha megbirkózik vele.

– Fél óra alatt kényelmesen kidöntjük – felelte Bradley, és újra rácsapott a kéregre. A puskája félig eltűnt a fában.

– Hiszen ez kirohadt belülről! – kiáltotta Haagen ámultan.

– Hát azért – bólintott rá Bradley. – Kivágjuk puskatussal is. Elroncsoljuk az alját, és akkor a törzs súlyánál fogva magával rántja az indákat, amelyek a koronájánál fogják. Miután eldőlt, szép széles híd vezet majd a mocsáron át.

Kjörgson a magasba nézett:

– Magával fog rántani néhány fát.

– Az bizonyos.

– És ha közénk zuhan valamelyik?

– Akkor meghalunk. Gyerünk!

A puskaagyak döngve csapkodták a fát. Egy órán belül a fa az ingovány felőli részen teljesen levált az aljáról. Valamennyien nekifeszültek az oldalának ellenkező irányból.

A fa lassan megmozdult, majd dőlt... dőlt, de néhány másodpercig függve maradt az erős kúszónövény-hálózaton, amely a koronáját befonta. Azután mintha tízmillió nyílvessző süvöltene egyre növekvő, zizegő zajjal. Kókuszok hullottak alá, ezer meg ezer madár rikácsolt, sikoltozott, majmok visongtak, távoli hatalmas ragadozók feleltek rá bömbölve. Iszonyú reccsenéssel vágódott le az óriásfa. A mocsár undok sara, mintha gránát dobná fel, szökőárba csavarodott, és szertefröccsent a magasban. Azután csend lett.

Most nyitották csak ki a szemüket. Még néhány gally, egy-egy szirom vagy lassan szállongó levél hullott alá, és a mocsáron végigfeküdt a roppant, mohos törzs.

Megindultak a törzsön. Néha betöredezett alattuk, és ami még kellemetlenebb volt, igen mélyen süppedt a mocsárba, sőt úgy látszott, egyre lejjebb merül, mert az innenső vége, ahol eltörték, már a tőzeges részre hullott, és húzta le a fát.

Mikor közepén jártak a hínárnak, a fatörzs vége már teljesen elmerült, és az a rész, amelyen haladtak, szinte egy vonalba került a sárral.

– Kár itt mindenért! – szitkozódott Jarosics.

– Kitartás – biztatta őket Bradley. – Elérjük a partot. És ha lemerülünk, sincs baj, itt már nem olyan mély.

– Nem olyan mély... nem olyan mély... majd éppen én fogom kipróbálni... Becsületszavamra... Mérőón lesz az emberből... Nem olyan mély... nagyon szeretem az ilyen megjegyzéseket...

A húszméteres híd néhány centiméternyi imbolygó ösvénnyé zsugorodott, ahogy a fa lassan mindjobban bemerült. Azért Bradleynek lett igaza: szárazra értek.

Fogytán volt már mindenből a készletük. Teljesen reménytelennek látszott a helyzet. De azért folytatták közelharcukat a dzsungellel, egyre csüggedtebben, egyre erőtlenebbül.

De végre!

Kora délután lehetett. Ritkultak a fák, sárga fény özönlött be a vadon kriptaszagú, nedves, nyirkos, sötét mélyére. Látszott megint az ég. Nem merőlegesen és toronymagasságban felettük, ahogy eddig, hanem szemben, elszórt törzsek között, alacsonyan! És valami furcsa, egyhangú moraj közeledett.

Víz! Patak!...

Mint valami megvadult csorda rohantak cserjéken, bozótokon át. Errefelé minden víz a Nigerbe ömlik!

Most az egyszer nem csalódtak. Kis patak kanyargott ezüstösen a vadonban.

Most már vidáman, szinte serényen haladtak, rekedt torkukból felnyekergett a légió indulója:

T’en t’auras du boudin.
T’en t’auras du boudin.

Rongyos, halálosan lefogyott kísértetek különös csoportja volt ez a kis társaság a dzsungelben, amint bizonytalan hangon, szinte vidáman mentek, jóformán meztelenül, de puskával a vállukon.

Késő délutánig követték a kanyargó kis patakot úttalan utakon, vadul összegubancolódott növényzet között, minden méterért elkeseredetten harcolva.

Azután hatalmas tisztásra bukkantak ki. Az erdő talajában valami régi, történelem előtti katasztrófa nyomán szakadékszerű mély bevágás tátongott. Ide zuhant le vörös agyagsellőkön harsogva, porrá törve a patak. A sellőkről a szakadék mélyére hullott.

És ott eltűnt egy kis barlangban! Ahová nem követhették!

Nyitott szájjal, kidülledt szemmel álltak ott a rongyos múmiák. Egyikük sem szólt. Ez több volt, mint a halál. Itt pusztulófélben levő embereket ugratott a sors! Ebbe a packázásba bele kell őrülni!

De nem szóltak semmit, csak álltak, szédelegve, ernyedt, siralmas arcokkal, omlani készülő, remegő térdeiken kissé megroggyant a testük.

– Nom du nom... – suttogta döbbenten Higgins –, az ördög játszik velünk.

Lent még követhették volna a patakot, de a kis föld alatti barlangban eredménytelenül elzárkózott a lehetőség, hogy eljussanak általa a Nigerhez. Pedig a kis patak oda vezet.

De a föld alatt!

Hatalmas dörrenést visszhangzott megsokszorozva az erdő.

Graham, a költő, főbe lőtte magát. Mialatt senki sem figyelt rá, óvatosan lehúzta a cipőjét, állát a puska csövére támasztotta, és hüvelykujjával rátiport a ravaszra. Csontszilánkok röpködtek szét, és apró agyvelődarabkák rezegtek néhány közeli falevélen...

Havranek kezéből idejében kicsavarták a puskát. Krakauer fegyverezte le, dühösen és idegeskedve.

– Mit gondol, kérem!... Mi ez itt, kávéház?! Ha agyon akarja lőni magát, menjen haza!... Az ilyen dolgokat jobb, ha egészben elhagyjuk... Nézze meg az ember!... Agyonlőni... Finom dolog, mondhatom...

Egyedül Graham találta meg a helyes utat. A szikláról lehajított test alkonyatra a Nigerhez ért, éjfélre elhagyta Timbuktut, és másnap ott volt a célnál, Gambiában! A törvényszéki orvostani intézetben csodálkozva nézték a messziről jött, feloszló tetemet. Egy méter kilencven magas volt, és mindössze negyvenhat kiló.