2

Este a helyőrség nagyobb fele kivonult portyázni. Toglad sejk csapatai ismét lecsaptak egy törzsre, amelyik megtagadta az adófizetést.

A kis csapat délkelet felé indult, hogy felderítse a sivatagi kút környékét. A sivatagi kút után fél mérföldnyire vonult a vádi kiszáradt medre, amelyen túl nem terjedt a légió hatalma. Ezt a határt nem léphették át a katonák.

Legrand kapitány az élen poroszkált, kócos tatár lován. Olykor füttyentett, mire ütemes zörgéssel megállt a menet, és Legrand a szélrózsa minden irányába egy tekintetet vetett messzelátóján keresztül. Azután továbbmentek.

Hűvösödött.

– Kár, hogy nem tettünk félre valamit a délutáni melegből – mondta Higgins dideregve.

– Ha lett volna eszetek – szólalt meg Kjörgson, a favágó –, akkor ti is rumot hoztatok volna. De fogadjunk, hogy valamennyieteknél vörösbor van.

– Az igaz, hogy nálam vörösbor van – jegyezte meg Stuck –, de felvettem az ingem alá egy kötött trikót, ami húsz frank negyven centimes-ba került Marokkóban.

A távolból két hosszú, fehér oszlop tűnt fel. Ezek a fehér oszlopok a sivatagi kutak. Ritkás facsoport vette körül az itatókat.

A kapitány egy hosszút füttyentett. Megálltak. Az őrmester végigment a soron, kijelölte az őröket, azután letáboroztak. A hátukra csavart bardákból sátrat vertek, és az emberek elmentek kőért. Egy méter magas, háromszögű kőfallal kell körülvenni a tábort. Ezalatt elkészül a vacsora. Vacsora után a kapitány négytagú őrjáratot küldött ki, hogy derítsék fel a sivatagot dél felé, a kiszáradt mederig.

A káplár káromkodva jelölte ki Higginst és még három embert. Ezek morogva tűzték fel puskájukra az aiguille-t, de azért mégiscsak elindultak. Krakauer, Graham, a költő és Haagen, egy hollandi paraszt került Higgins-szel az őrjáratba.

Krakauer, aki szomorú tapasztalatai dacára rendületlenül hitt abban, hogy színleléssel elérhet valamit, jelentette, hogy lázasnak érzi magát, fáj a térde, és vesegörcse van.

– Na és? – kérdezte a káplár. – Mi közöm ahhoz nekem? Most arról van szó, hogy őrjáratba menjen.

Visszhang, mivel időnként elfeledkezett a katonás magatartásról, magyarázó mosollyal a káplár vállára helyezte a kezét, de az altiszt akkorát mordult, hogy nyomban vigyázzba ugrott. – Mit akar?! Mondja értelmesen, és vegye le rólam a patáit!

– A vesém...

– Téved, ha azt hiszi, hogy engem itt este a maga belső részei érdekelnek. Csatlakozzék az őrjárathoz, és menjen.

– És ha összeesem?! – kérdezte diadalmas siránkozással Krakauer.

– Ilyesmi már előfordult a Szaharában. Mindenesetre ajánlom magának, hogy amíg tud, addig menjen. És ha folytatja az eszmecserét, megvonom a holnapi vízadagját. En avant, marche!

Krakauer szokás szerint keserű és megvető dolgokat gondolt magában, miközben csatlakozott az őrjárathoz. Általában ilyeneket dünnyögött: „Mondhatom, nagyon humánus eljárás... az ember meggondolhatná, mielőtt erre a pályára lép... becsületszavamra...”

Sokszor adta önmagának a becsületszavát, bizonyára minden oka megvolt rá, hogy kételkedjék saját szavahihetőségében.

Az őrjárat elindult a sárga portól éles vonalban elváló éjszakai sötét felé.

– Rá lehet gyújtani! – vezényelte Higgins, mikor az első homokhullámok eltakarták a tábort.

Egy óra múlva elérték a vádit, az őrjárat célját. Higgins, miután előírás szerint körülnézett, rántott egyet a vállán, hogy feljebb csússzon a puskaszíj.

– Azt hiszem, mindent láttunk, és ezek után, remélem, rövidesen lefekhetünk.

Krakauer mintha valami valószínűtlen nagyképűséget hallott volna, elégedetlenül ismételte:

– Rövidesen... rövidesen, mondja... szeretem az ilyet...

Ezúttal Krakauer kételkedése indokoltnak bizonyult. Nem értek vissza rövidesen a táborba.