2

Két hete feküdtek a köves hammada piszkos futóárkaiban. Úgy látszott, hogy végképp megáll a harc. A kabilok is kitűnően kiépítették az állásaikat. A mocsár mögött húzódó, jól takart árkokat nem tudta szétrombolni a francia tüzérség. Lehetetlenség volt a sima terepen megfigyelőket kiküldeni. A pompás riff lövészek minden vakmerő kísérletezőt nyomban lelőttek. A francia katonai akadémiát végzett Ibn ben Gukra európai hadianyaggal és kitűnő katonai szakértőkkel rendelkezett, és modernül kiképzett, elsőrangú serege volt.

A gyarmati katonaságnak mindenáron döntést kellett kikényszeríteni, mielőtt az esős évszak beáll. Az esti általános támadást, amennyire lehetett, ügyesen készítették elő. Az alkony homályában sorra vonultak fel a vonal mögött összevont csapatok, és elfoglalták kijelölt helyüket az árkokban. A motoros osztagokat készenlétbe helyezték, kézigránátokat, töltényeket osztottak szét, és a kék „kepiket” rohamsisakkal cserélték fel.

– Fél órán belül eléred a mocsár szélét – mondta az őrmester a 9-esnek, aki karjára csavart dróttal, kezében kis dobozzal állt vele szemben az árokban. – Igyekszel a becsapódásokat megfigyelni, és közölsz mindent telefonon.

Az őrmester kinézett a homoksánc mögül, és a két kezét Bradley hátára tette. Körülöttük nyugtalan, halk, fojtott utasítások hallatszottak, és legörnyedt katonai küldöncök igyekeztek futva az árok szabadon hagyott oldala mellett.

– Vigyázz... – suttogta az őrmester.

A 9-es megfogta az árok peremét. Mindenfelé távoli villanások látszottak, és egy-egy tompa dörrenés érkezett utánuk. Trópusi gyorsasággal szállt le a sötét éjszaka. Egy távoli ároknál tüzelni kezdtek. A kabilok viszonozták.

– Indulj... – súgta az őrmester és előretolta Bradleyt.

A földhányás mellett gyorsan felhúzódzkodott és máris hason kúszott a drótakadály felé. Tudta, hogy hol van az a hely, ahol átcsúszhat a tüskés drót alatt.

Az árokban az őrmester mellett egy legény ügyelt a drótra, amely egy hengerről tekergőzött le, és a másik vége Bradleynél volt.

– Állj...

A hengert forgató katona várt. A huzal megfeszült.

– Engedj...

Forgott a korong...

– Hány méter?

– Hetven... – mondta a másik katona, aki mérte a huzalt.

Az őrmester megelégedetten bólintott. De száz méternél már kissé csodálkozott.

– Száztíz...

A kabil állás megelevenedett. Sűrű lövések hangzottak, és egy gépfegyver is megszólalt.

– Észrevették! – dünnyögte az őrmester, és idegesen szívta a fogát.

– Százhatvan...

– Tisztára bolond!

Egy világítóbomba esett a síkság közepére, és sápadt izzással ragyogta be a terméketlen, sziklás vidéket.

A 9-es, szerencséjére, kívül esett a fénykörön.

Száznyolcvan méternél nem húzott több drótot. Úgy látszik, megállt. Az őrmester füléhez tette a kagylót.

– Lorien őrmester... Lorien őrmester... – mondta halkan a kagylóba.

Várt.

– Lorien őrmester... – ismételte. – Lorien őrmester...

Végre néhány sercegő, furcsa zörej után suttogás hallatszott a kagylóból:

– Kilences közlegény... Jól hallani, amit mondok?

– Igen. Hol van?

– A Taurirt del Uarzaszt délkeleti lejtőjével szemben a mocsárban, egy szikla mögött. Jobbra tőlem hatalmas, mohos fatörzs fekszik.

– Tudom már. Szemben magával gépfegyverfészeknek kell lenni a gránitszirt oldalán – suttogta az őrmester, és felvett egy másik kagylót, hogy a tüzérséggel beszéljen.

– Megfigyelő van a Taurirt del Uarzaszt délkeleti lejtőjével szemben, a magányos szikla mögött. Jobbra tőle mohos fatörzs...

Altisztek siettek a szakaszaikhoz. Az árok megélénkült.

Pontban éjfélkor eldördült valamennyi francia ágyú, és megindult az általános támadás előkészítése.

Bradley a kő mögött lapult nyakig sárosan a mocsárban, fülén a kagylóval. Jól látta a kabilok burnuszait. A francia gránátok messze az árok mögött estek le.

– Hosszú... – suttogta a kagylóba. – Legalább ötven méter.

A becsapódások a hegyoldal felől a hegy lábához értek.

– Még mindig hosszú...

Most egymás után hat-nyolc lövés a mocsárba csapott be, toronymagasságnyira fröccsentve a hínárt. Bradley a szikla mögött másodpercekig lapult arcra borulva, azután újra a kagylóba suttogott:

– Rövid... Legalább harminc méter... és kissé nyugat felé...

De most már a kabilok is tudták, hogy megfigyelő van valahol. Vaktában lőtték a terepet ágyúval és gépfegyverrel. Erős gyalogsági tűz árasztotta el a síkságot golyóval.

Most az volt a szerencséje Bradleynek, hogy ennyire előre jött. Sokkal távolabb keresték a megfigyelőt. Azért a lövedékek által felcsapott kövek, szétfröccsenő repeszdarabok ott röpködtek körülötte. Sokszor percekig nem látott semmit, csak feküdt arcra borulva.

– Még mindig rövid! Az irány jó...

Most megtalálták!

Egy reflektor fénye a kőre tűzött, és észrevették, hogy mozog valaki. Doboltak a puska és gépfegyvergolyók a kövön, egy srapnel robbant vijjogva a közelben.

A francia tüzérség is pokolian dolgozott, de nem találta el az árkot. A fülsiketítő hangzavarban most már Bradley felesleges óvatosság nélkül ordította a kagylóba:

– Még mindig rövid! – üvöltött –, még mindig rövid!

Jobbra-balra tőle sűrűn csapódtak le a lövedékek. Percek kérdése volt, hogy sziklástól, mindenestől felrepüljön, vagy lekaszálja egy nagyobb repeszdarab. A saját hangját sem hallotta a sűrű robbanások végítéleti zengésétől. Világítóbomba robbant. Nappali fény borította a síkot, és most jól látták mind a két oldalon, hogy Bradley egy másodpercre felemelkedett! Erős ütést érzett, de minden erejét összeszedve belekiáltotta a kagylóba:

– Kicsit rövid! Nem több nyolc méternél!

Azután lebukott a szikla mögé, de nem veszítette el az eszméletét.

Most bevágott az árokba!

Egymás után négy gránát robbant! Karok, fejek, szuronyok emelkedtek egy magasba törő láng- és füstsávval a levegőbe. Bradley a könyökére támaszkodva, elhomályosuló öntudattal ordította:

– Telitalálat! Teli...

Az utolsó szótag helyett egy hörgés buggyant ki a száján. Tántorogva felállt, és egymás után két kézigránátot dobott a gépfegyvert fedező gránitszikla mögé.

Csak egy halom kavics maradt az állás helyén. Éles fájdalom futott végig a testén, feléje rohant a mocskos, nedves föld, és az arcába csapódott...

Füst, láng és sárfelhő borított el mindent. A megsemmisítő zárótűz egyetlen állandó dördülésbe olvadt össze. Özönlő füst, cikázó tűz és végítéleti sivítás, búgás, robaj pokoli kakofóniája zengett.

Azután a francia árkokból kétezer szurony nyomult fel egyszerre...