4

...Kivonult a tűzoltóság! Zobelmann tiszthelyettessel az élen! Veszettül robogott a négy és fél fogatú! Ugyanis három ló és egy öszvér vontatta a pumpával és létrával ellátott kocsit.

Zobelmann, amikor értesült a történtekről, először megfújta a kürtöt. Hadd szóljon már az előkészületek alatt, hogy a lakosságnak ideje legyen megjelenni a nagy esemény színhelyén. Gyorsan átöltözött kék-fehér díszegyenruhájába. Ma ki kell tenni magáért! Ritka alkalom! Ezt a nyomorúságos fészket még a tűz is elkerüli.

– Minden készen?

Hajrá, előre! A tűzoltókocsi robogott, és a kürt sírt! Veszettül csattogtak a patkók.

A lakosság már szép számban állta körül a kastélyt. Érdeklődve nézték a vakablakon ülő, szomorú alakot, akinek a nadrágszára, mint valami másodcsatorna, csurgatta le az esőlevet.

De hah, megérkeztek a tűzoltók.

Rövid manőverezés következett a létrával. Előretolták, majd hátra. Végül felkapaszkodott az egyik legény, fél kézzel és fél lábbal rögzítette magát, a másik kezét feltartotta.

Fenomenális volt! Mindenki tapsolt.

– Előre! – zúgta Zobelmann.

A létra most a falhoz ütődött, és Herr Löwy, a csővezető megindult.

Ekkor már Mügli am See lakossága teljes számban állta körül a kastélyt.

Azonban kis híján megelőzte a tűzoltókat a mentési akcióban Wollishoff úr. Javában aludt, mikor a leánya felkeltette. Gréte ugyanis egy óra felé gyomorgörcsökre ébredt fel, mert rosszul lett a sok szódabikarbónától, amit a doktor álmatlanság ellen írt fel Rancingnak. A doktor ugyanis azt hitte, hogy Rancing képzelődik, mert igen vérszegény, ezért áttelefonált a patikusnak, hogy a Veronál receptre szódabikarbónát adjon ki. Gréte felkeltette az apját, és ijedten újságolta, hogy a lakosság jelenlétében a kastély előtt díszszemlét tart a tűzőrség.

Wollishoff hálókabátban rohant ki a parkba, felnézett a magasba, amerre a létrát tolták, azután rohant vissza, és mikor ismét megjelent, egy flóbertpuska volt nála, amivel célba vette a Gréte erkélye felett guggoló Rancingot.

Mindenesetre egyszerűbb módja lett volna a helyzet megoldásának, ha lelövi vendégét a vakablak pereméről. Talán Rancing sem bánta volna már. De az utolsó pillanatban Zobelmann félreütötte a kezét.

– Vegyen magára valamit, mert megfázik! – üvöltötte Wollishoff fülébe.

– Lelövöm!

– Majd ha lehoztuk! Mit gondol, hiába vonultunk ki? – És már vezényelt: – Két ember lefogja a tanácsos urat!

Tovább folyt a mentés. Félórába sem telt, és éljenzés, kalaplengetés közben földet ért a külföldi. Szirénabúgásra emlékeztető, rekedt, artikulátlan üvöltéssel magyarázta meg Eddy a tanácsosnak, akit ketten lefogtak, hogy halálosan szereti a leányt, és meg akarta kérni a kezét.

– Regényes erkélyjelenet közben akartam vallani Grétének.

– Miféle jelenet? – harsogta Wollishoff úr.

– Éjszaka az erkély alatt megjelenik az ifjú szerelmet vallani. Ez így szép! Egy nagy költő meg is írta!

– Én voltam – dünnyögte Maxl úr. – Tell Vilmossal fordult elő.

– Szeretem a lányát, és el akarom venni feleségül – bömbölte Eddy.

– Mit mond? – kérdezte a házigazda Löwy urat, aki kezében a csővel ott állt mellettük.

– A lányát szereti – harsogta a csővezető olyan hangon, hogy a kastély valamennyi ablaka megrezdült.

– Szereti a lányát... – üvöltötte kórusban a tömeg.

– Lámpát?... Lámpát?... – hápogta ámultan az öreg, és felnézett a vakablakra.

De Gréte, aki eddig hátul állt, előrejött, és a keblére vetette magát Eddynek. Ezt végre az öreg is megértette, és bement lefeküdni.

Az Alpok csúcsai rongyos gőzcsomóknak tűnő felhőtömegből rajzolódtak ki a hajnalban...

Eddy Rancing másnap sürgönyzött a nagybátyjának:

„Eljegyeztem Buddhát, azonnal gyere. Eddy.”