4

Nyolcan feküdtek a szép világos kórteremben, csupa bronzarcú, lábadozó katona. Beszélgettek, kártyáztak, pipáztak. Csak egy bajtársuk állt külön, háttal a többinek, és kinézett az ablakon.

Kopogtak. Evelyn lépett be.

– Münster urat keresem – mondta csengő, tiszta hangon.

A katona lassan megfordult, és a látogatóra nézett. Sovány, beteges arcán valami halálos közöny és tompaság ült. A többi légionista csodálkozó, élénk pillantással nézett az ajtóban álló, csinos nőre. Münster szemei ugyanolyan egykedvű, szürke nyugalommal pillantottak feléje, amilyennel egy perc előtt még a fapadot bámulta lent a kertben. Nem az elmebaj kifejezéstelensége volt ez, hanem egy olyan ember gépies megnyilvánulása, aki megszokta, hogy sehol sincs jelen. Arccal a múltja felé fordulva menetel az események között, anélkül, hogy tudomást venne arról, amit tesz, anélkül, hogy mást tenne, mint ami beidegződött mint cselekvés, tehát szinte öntudatlanul is elvégezheti. Kissé vontatottan és halkan, de érthetően válaszolt:

– Én vagyok Münster. Parancsol?

– Én lady... én miss... – hirtelen így folytatta. – Nem jönne le velem a kertbe?

– Ha tetszik...

Egyenletes, kimért léptekkel követte.

Evelyn úgy érezte, hogy egyetlen fogással szívét, tüdejét és gégéjét markolja össze valaki. Annyira sajnálta Brandest, hogy szinte elfeledkezett a saját kálváriájáról. Ez az ember egy befejezett dráma eltemetett hőse volt. Nem homályosodott el a lelke, csak megdermedt. A létezésnek abban a tetszhalálszerű állapotában lézengett, amire megváltás a téboly. Mit mondjon neki? Hogy fogjon hozzá?

Kettesben voltak az udvaron.

– Uram, én tudom, hogy ön kicsoda. Mr. Brandes az igazi neve, és hadnagy volt.

– Igazán? – kérdezte Brandes, minden kíváncsiság nélkül, szinte udvariasan. Evelyn majdnem sírva fakadt.

– Ismerem a tragédiáját. Jobban, mint ön.

– Csakugyan? – Mint mikor a zongorán ugyanazt a hangot ütik le kétszer egymás után.

– Elsősorban tudja meg, hogy az öccse ártatlan.

Mi ez? Egy rándulás. Most mégiscsak reagált... A két szemöldök szigorú deltát alkot az orr tövében.

– Kicsoda maga, kérem?

– Valaki, aki ügyében tudja az igazat, és eljött, hogy visszaadja magának a becsületét. Az öccse éppen olyan ártatlan, mint ön. Wilmington, a sógora volt a bűnös.

És elmondott mindent. Miss Ardferntől, aki az öccsét behálózta, a búcsúlevélig, amit Wilmington felhasznált, miután magához vette a térképet. A katona leült. Tenyerével az oldala felé tapogatózott bizonytalanul, mintha gyógyulófélben levő sebesülése nyilallna.

– Igen – szólalt meg tűnődve –, valószínű, hogy így történt... Nem tudom, honnan vette az adatokat, de elhiszem önnek. Nekem azonban senki sem hinné el, és nem is fontos már... higgye el...

– Mondja, kérem, ha visszavinné az eltűnt térképet, sértetlenül lepecsételve, ez rehabilitálná?

– Kisasszony, azt a térképet már régen eljuttatták valahová, ahol nagyon sokat ér, régen feltörték a pecsétjét és elolvasták.

– Kérem, feleljen a kérdésemre: mi történne, ha ezt a történetet egy tanú igazolná, és visszaadná érintetlen pecsétekkel a borítékot?

– Hát akkor... akkor... – élénkség jelent meg a szemében, és kipirult az arca –, akkor nemcsak az ártatlanságom lenne igazolva, hanem olyan szolgálatot tennék...

– Tessék.

...Evelyn átnyújtotta a borítékot. Brandes nézte, nézte, az arca kipirult, a szeme csillogni kezdett, de egész furcsán, élénken... Azután ez a csillogás különvált, és lehullott a zubbonyára.

– Kicsoda ön?... – kérdezte rekedten, és kezében rezgett a boríték.

– Evelyn Weston vagyok. Százezer frankot érek élve vagy halva.

Átnyújtotta az újságot, amely ott volt a kisbőröndjében, a boríték mellett.

Miután Brandes átfutotta a lapot, sokáig gondolkozott.

– Nem tudom, hogy miért hozta el nekem a becsületemet. Azért, amit tett...

– Ön is tehet az én érdekemben valamit. Keresek egy dobozt, amelyen kis kerámia szobordísz van: Buddhát ábrázolja. Ön vásárolta tizenöt év előtt a Longson & North cégnél.

– Buddha... igen... Várjon, emlékszem!... A bátyámnak vettem karácsonyi ajándékul. Hogyne! Egy zománcos doboz, tetején Buddha-szoborral! Ő szereti az ilyen dísztárgyakat...

– Kicsoda a bátyja?

– Lord Bannister... Hé!... káplár... vizet. A miss elájult!... Gyorsan!