2.

Mit csinált az író ebéd után?

Nem kétséges. Ahogy az igazgatói irodából félájult és túl boldog állapotban kiszédelgett, Piroskát már nem találta, talán nem is kereste. De most, lelkes állapotában, fogékonyabban minden nagyszerű érzés iránt, szerelmében szökellő, bolond bakkecske módján összevissza ugrándozott tettvágya.

Ki a Duna-partra! Csillag Sári a délutáni órákban ott lép fel, a Pompadour Kávéház dobogóján.

Vagy egy óráig ült a dobogó közelében egy asztalnál, olyan izgalmában a várakozásnak, hogy képtelen volt újságot olvasni. Tízszer is betűről betűre elolvasott egy cikket, és szót sem értett az egészből.

Most jön!

A szomszédos kártyaszobából és a zsúfolt teraszról becsoportosulnak néhányan, és egymás mögött ágaskodva várják az előadást, a produkciót. És előre tapsolnak. Hálás emberek. Ez ingyen van...

A művésznő kissé régimódian hipermodern, fekete selyemruháját megemeli, és mély, barokk térdhajlással bókol a közönségnek.

Istenem, de angyal!

Egy kis dalt énekel, kedvesen, azután valami frivol indulót, hogy szalutált és kacsingatott közben... Komolyan elragadó volt!

Azután végigsietett a tapsoló sorok között, Bányainak torkába szaladt a szíve, és úgy érezte, ott lüktet most.

Egyenesen hozzá, az asztalához, örömteli, ragyogó mosollyal, és melléje ült.

– Tudtam, hogy el fog jönni – mondta lelkesen-, vannak férfiak, akiknek a legszembetűnőbb sajátságuk az, hogy korrektek.

– Azt hittem, tolakodásnak veszi...

– Marhaság – legyintett Csillag Sári –, maga sokszor úgy beszél, mintha tánciskolában volna. Ez kedves. A legkedvesebb az, hogy sajnálatra méltó ember. Akiket sajnálok, azokat szeretem.

– Miért lennék sajnálatra méltó?

– Mert belém szeretett.

– És... azt hiszi, reménytelenül? – dadogta lesújtva.

– Ha ezt hinném, akkor nem sajnálnám. Ma véletlenül a legalkalmasabb időben állított be az életembe... – Az arca minden átmenet nélkül dühös és szenvedő kifejezést vett fel. És rövid, ideges nevetést hallatott.

Piroskának ebben a nevetésében volt valami harcikiáltás-jellegű, és Bányai, aki csak a szelíd, lusta, szomorú, főhercegnői arckifejezését ismerte, szinte megijedt a heves változástól. Fokozta ijedtségét, hogy a nő ugyanekkor hevesen megragadta a kezét:

– Tudja, volt egy jelentéktelen, ostoba, részeges ripacs az életemben, akivel hál'istennek éppen ma végeztem örökre. És ez most nem olyan hülye fecsegés, ahogy máskor szoktam... – nyelt és lihegett, és a szelíd szemek, mint egy-egy szilánkra törő karbunkulus, úgy villogtak. Rózsaszín orrcimpái finom tremolókba rezdültek. És újra hallatta harcikiáltásszerű, furcsa nevetését. Ettől szabálytalan, groteszk görbékben vonaglott a szája. – Kalmár Sándornak hívják életemnek ezt a semmilyen, ostoba epizodistáját, akit, hála magának, igen, hála magának... – és egész odahúzta Bányai kezét a selyemruhájához, hogy a fiatalember szinte leesett a székről, ahogy nyomban fuldokolt tavaszi izgalmában. – Magának köszönhetem, mert ez a buta fráter elhitette velem, ideig-óráig, hogy szeretem...

– Rövid kapcsolat volt?

– Hároméves. De nem számít. Amíg Sólyom István felesége voltam, úgyszólván semmi sem történt közöttünk. Ne is beszéljünk róla. Jelentéktelen alak.

Bányai zavarban volt, mert szerelme nem lehetett akkora, hogy a kabaré művészeivel szemben ne lobogjon benne vad lojalitás, amit mérsékeltebb irányú emberek a színház környékén ekként határoznak meg, hogy: „Egynapos, és már sodródik.”

– Kalmár kitűnő komikus, és mint rendező is, azt hiszem...

– Mi az, hogy azt hiszi?! Kalmárnak a cipősarka különb komikus, mint az egész társaság, és ha nem lenne léha, lusta, vacak, trehány, már régen Hollywoodban rendezne!... – Vadul csapkodta mellkasát. – Én! Tudja?... Én vettem át azt a levelet, amelyben Reinhardt szerződést ajánlott! És az a marha itt teszi tönkre magát, a kabaréban meg a zsuga mellett, mert nem tud élni a linkek nélkül! – És támadóan szembefordult Bányaival. – Mi az, hogy maga azt hiszi? Hogy jön maga, kétéves létére, így beszélni egy Kalmárról?!

Mondják még, hogy az ember legyen lojális.

– Csak megvédtem... – védekezett. – Azt tetszett mondani, hogy jelentéktelen – védekezett ijedten, és ilyenkor cérnahangja még sirámosabb, elhaló zengésbe magasodott.

– Mi?!... – észbe kapott, és kissé lecsillapodva nagy füstfelhőt fújt maga elé. Szinte elbújt mögötte, talán mert önmaga előtt szégyenkezett. – Jelentéktelen fráter, és az én számomra nem egy... nem egy Bárdosi...

– Kicsoda?

– Maga, Bárodi... Bárdosi, nem?

– Nem – felelte aggódva. – Bányai vagyok...

– Szóval – és mint átgaloppozó májusi zápor után, csuda hirtelenséggel felderült az arca –, nem jelenti számomra azt, amit maga, de más a művész, és más a férfi. El kell ismerni erről a szürke, jelentéktelen, kellemetlen fráterről – a felhők ismét visszagaloppoznak, és csapadék fénye látszik elvétve feltünedezni a hosszú pillák között –, el kell ismerni erről az alapjában ellenszenves, közönséges alakról, hogy... hogy nagy művész... – és elfúló hangon, fejcsóválva folytatta. – Micsoda művész!... Micsoda művész! Igazán... igazán megérdemelné... hogy szeressem. De hát ez nem művészet dolga, ez... Pardon!

Nyájas mosollyal felugrott, és berohant a konyha melletti rögtönzött öltözőbe, ott leborult az asztalára, és rettentően bőgött. Honnan tudhatja az ember, miért? Buta liba. Képes azért sírni ilyen rettenetesen, mert ez a Kalmár Sándor olyan nagy művész, annyira megérdemelné, hogy ő szeresse, de mit csináljon, ha egyszer nem tudja szeretni, mert egy jelentéktelen undok alak...

És ezért most bőg, hogy csak úgy rázkódik a teste.

Ki érti a nőket? És ha már akad valaki, aki mondjuk, érti ezeket a különleges istenteremtményeket, hol van még Csillag Sári problémájától? Igazi fogas kérdés. Olyan fogas, hogy nem egy férfi már szinte felakasztotta magát rá. Mellesleg hajlott korú, tehát már bölcs férfiak szerint ez a probléma egyetlen, precíz megoldása. Azt hiszem, legtanácstalanabbul és tájékozatlanabbul Csillag Sári állt szemben önnön rejtélyével.

Az intermezzo után tíz perccel édes, simára púderozott bőrrel, andalgó, dallamos járással és legfőúribb, legkedvesebb mosolyával visszalépkedett Bányai asztalához:

– Telefonáltam a szabónőmnek. Mennyit kell velük mérgelődni... – Lomhán ráhelyezte apró kezét Bányai kabátujjára, és hosszú pillái elfogódott nézéssel, szinte teljesen lehunyódtak, mintha szégyellné, hogy szimpátiáját ilyen leplezetlenül kimutatja.

– Mondja, művésznő...

– Magának Piroska vagyok... – szólt kegyesen, holott éppen fordítva volt, mert éppen csak Bányai szólította és hitte művésznőnek Csillag Sárit. Előadói képessége igazán épp hogy közepes színvonalon mozgott. Csillag Sári az élet primadonnája volt. Lényéből alig maradt valami a színpad számára, olyan intenzitással, hirtelen váltakozó, magas feszültségű hangulatokkal, mennykőcsapásszerű csüggedésekkel örült, szenvedett, elnyúlt vagy robogott életének minden napján, valamennyi változatban, hogy a színpadon, a közönség előtt úgyszólván megpihent valami általános előadói modorban. A szereplés inkább szociális alibi volt, mint művészi törekvés. Általános helyzetkép művésznőknél, leszámítva néhány kiválasztottat.

Most nyájasan, kissé félve, ide-oda húzogatta a kezét egy-egy apró mozdulattal Bányai kabátujján, és szeme meghatott, gyöngéd tekintetű nedvességbe borult. Ez a kézmozdulat, ez az elfogódott arc sok embernél és sűrűn szerepelt a művésznő lelki kelléktárában, naponta esetleg többször is.

Ez a nedvesség a szemén más minőségű volt, mit az iménti. Ez lelki gombnyomásra jelent meg. Ha kellett, esetleg kihullott, esetleg felszívódott. Az ilyen arckifejezéseire Kalmár azt mondta, hogy nagyvendéglők minden húshoz alkalmazható főmártására emlékeztet. És minden ismerősét evvel a generálszósszal főzi.

Csillag Sári is mondott erre valamit Kalmárnak, de azt most talán hagyjuk. Viszont itt ez a Bányai, akinek Birsics mama főz rendesen, tehát nem ismeri a vendéglőipar egyszerűsítő eljárásait és a főzési rokonszakma hasonló, általános módszereit, tehát Piroska apró kézmozdulatait a kabátujján, lehajtott feje mögül felpislogó, elfogódott pillantását egyéni sikerének vélte, és szerelme vészesen elharapódzó tűzvészként lobogott tőle.

– Igazán gondolta – és kissé közelebb húzódott a székkel együtt –, hogy én alkalmas időben léptem az életébe?

Szinte ijedt mélabúval tekintett rá a nő, és felvetette a fejét.

– Azt hiszi, hogy én hazudni szoktam?

– Nem! – felelte nyomban lelkesen. – Ezt semmi esetre sem hiszem!

– Nahát téved. Mert igenis szoktam hazudni. – Bús önváddal ismerte be csúf tulajdonságát, azonban nyomban két kézzel ragadta meg a kabátujjat: – De magának nem hazudok! És nem fogok hazudni soha! Már akkor tudtam, amikor megláttam elhagyottan, szerényen és csöndben állni az előcsarnokban. Úgy állt ott, mint Pista „Marion két levele” című főművében a vihar előtti szélcsend! Baljós volt, komor, és félrelökdöste mindenki. Olvasta Pista regényeit? Nem egy Kalmár, de szintén nagy művész!

– A „Dregnauth”-ot olvastam. Egy maharadzsa rabságban tartja a török katonai attasé tizenhat éves leányát.

– Ezt rólam írta! – felelte habozás nélkül. – A mi szerelmünket vitte pellengérre a gazember, amikor Kalmárral pofozkodtak a Hollandia Kávéházban.

Bányai nem merte megkérdezni a török attasé, a maharadzsa és a tizenhat éves életkor vonatkozásait Piroskával. Ha egyszer azt mondta, hogy neki nem hazudik, akkor helytelen volna bizalmatlankodni. De fontos ez?

– Talán magának köszönhetem, hogy a darabomat előadják – hálálkodott felhevülten. – Amikor odalépett hozzám, én máris megéreztem...

– Igazán? Vannak megérzései? – és szomorúan, de elismerően bólogatott. – Látszik magán. Hát nézze, Ernő...

– Ferenc.

– Feri. Ha valakit szeretek, azt önkéntelenül Ernőnek nevezem, mert ilyen néven volt egy gyönyörű, kedvenc agaram, elütötte szegényt egy autó, azóta gyászolom. – Az egészből egy pincsi volt igaz, azt is Juditnak hívták, és szopornyicában múlt ki. – Maga nem szép férfi, azt hiszem, nem is okos. – Gyorsan hozzátette: – Pista sem volt okos. Az okos emberek nem írnak. Még olvasni is ritkán szoktak. És pénzkeresés a fő szórakozásuk. Az okos emberek pénzt keresnek. Rémesek... – Ez a borzadás, amellyel most összerázkódott, őszinte volt, és Bányai nem is sejtette, hogy e borzadás lelki rugói miféle katasztrófába sodorják őt aránylag rövid időn belül. – Nem gondolt arra, hogy miért kértem éppen magától tüzet, amikor többen is dohányoztak ott? – Lesütötte pilláit, és ujjával az asztal cirádáin radírozgatott. – Nem találta ezt különösnek?

– Miért tette? – súgta átforrósodott gégéjéből, Piroska fölé hajolva.

– Még kérdezi? – szomorú szemrehányással tekintett fel rá. – Meg kellene hogy értsen engem. Ez eddig még nem sikerült senkinek sem. De úgy érzem, maga lesz az első... Talán a pszichoanalízis tudná megoldani az én problémáimat a legjobban. Vagy magát választom, vagy az analízist. Maga mellett szól az, hogy doktor Poprádinál vagy szerelmi ellenszámla forog fenn, ami nálam nem létezik, vagy öt pengő egy szeánsz. Így hívják, amikor megidézi az emberben az elhunyt szülők szellemét... És most már tudja az egyetlen titkomat is. Nekem Ödipuszom van. Tudat alatt mindig a polgárokat szerettem. Este, ha néha órákig is elbolyongok magamban taxizgatva, idegen lakások kivilágított ablakaival kacérkodom. Nézem a függönyöket, amelyek mögé nem Raducziner állított be egy-egy gyönyörűen izzó ezrest, hanem egyszerű, negyvenes égők teszik hívogatóvá... – Eddig őszinte szomorúsággal beszélte a csacskaságokat, mert elfeledkezett arról, hogy Bányai is jelen van. Hirtelen korrekcióval felragyogtatta szemét és bús, angyali mosolyát. – Az ablakok szerelmese vagyok, és amikor magát megláttam, úgy éreztem, mintha egy ilyen ablak jött volna be a színházba – kanyarodott vissza merész ívben ifjú Rómeójához –, mert... hogy is mondjam? a maga egyéniségében van valami feltűnően ablakszerű.

– Ezt... ezt mért gondolja?

– Éppolyan, mint egy ablak! Tiszta, átlátszó, és nincs maga mögött más, mint egy derűs, polgári otthon: Továbbá olyan szerény, finom, halk hangon beszél. Kérjen egy mignont... Meg is mondtam Kalmárnak, hogy az én komplexusaim számára csak két lehetőség van, vagy magához megyek feleségül... Igen. Csak ez van, hogy magához megyek feleségül!

– Mikor volt ez?! – kérdezte ijedten, mert azért szerette volna, ha Kalmárral idővel jóba lehetne. – Mikor történt?

– Tegnapelőtt...

– De hiszen akkor még nem ismert.

– Tessék?... De már tudtam, hogy jönni fog! Nekem is vannak megérzéseim! Megéreztem, hogy jönni kell egy olyan embernek, mint maga! Aki megment attól a jelentéktelen alaktól!

Közben megevett egy mignont, illetve éppen a végét visszadobta a tányérra, megint a jelentéktelen alak említésénél. – Fizessen, és menjünk. Meleg van itt. Pardon...

Ismét elsietett, bizonyára megint telefonálni, gondolta Bányai, és csakugyan, az iménti ügyben távozott újra konyha melletti kis öltözőjébe.

Amikor együtt elhagyták a kávéházat, Piroska belekarolt Bányaiba, azzal a határozott mozdulattal és markáns simulással, amellyel öntudatos nők szinte okkupálni tudnak egy-egy kiszemelt férfit.

Az apróbb bárányfelhők is elvonultak az égről. Tán szégyenlették, hogy jelenlétük bizonyos mértékben zavarja e ragyogó délután tavaszi összhangját. Vérszínű foltokban imbolygott a nap visszfénye, haránt a Dunán, végig Pest-Buda partjai között. A híd alól egy hosszú regatta siklott elő, sebes ütemben, és a szemközti uszoda tetején vidám zászlócskát lengetett a finom alkonyi szél.

– Most Fuksz nénihez megyek, próbálni. Este majd találkozunk a színházban.

– Jó – felelte mohón, mert már régen töprengett a probléma felett, hogy az illendőséghez tartozik vagy tolakodásnak számít-e este bemenni a kabaréba. És valami, ami eddig nem jutott az eszébe, vagy nem merte tudatossá tenni magában, váratlanul feltolakodott benne: – Mondja, műv... Sárika.

– Ne kicsinyítsen, ez is tánciskolai dolog, és úgysem vagyok eléggé magas növésű.

– Mondja, Sári, elhihetem azt, hogy... Csakugyan első látásra... remélhetem?

Szemérmes busongással lehajtotta a fejét, mintha női hiúságának kínos lenne az őszinteség:

– Hiheti, Oszkár...

– Feri... – lihegte, visszaáhítva ezt a szót a nő ajkáról.

– Oszkárnak hívták az első szerelmemet... – súgta, mintegy bevallva bűnösen növekvő érzelmeit. – Ahogy ott állt, közelebb mentem, hogy megolvassam a sörtéit...

– Tessék?... – hebegte meglepetten.

– Pistának egyetlen jó tulajdonsága volt, amit olyan nagyon szerettem, hogy két szemöldöke egybeolvadt az orrtöve fölött. Pontosan hét szál finom, aranyszínű sörte vert hidat a jobb és a bal homlokdísz között. És úgy szerettem megszámolni, ha az ölében ültem... Maga író, és ott vannak a sörték... – sóhajtott. – A többit elképzelheti... Hol vár majd előadás után?

– Hol akarja? – vágott rá áldozatkészen.

– Izé... ne a folyosón, hanem a kiskapunál. Szereti a kis budai vendéglőket?

– Nagyon szeretem! – felelte olyan buzgón, hogy az már patologikus vonzalom lett volna, ha csak az említett kiskocsmákra vonatkozik.

– Akkor... – súgta, mint valami nagy biztatást. – Akkor majd együtt vacsorázunk...

És hirtelen elsietett. Az egészet azért mondta ilyen vallomásszerűen, hogy oka legyen hirtelen elsietni, mert félt, hogy Fuksz nénit már nem találja otthon.

...És amikor Piroska taxiba ült és elszáguldott, belülről egy láthatatlan személy sürgetően megdöngette Bányai bal oldalát, megismételve a kerthelyiségekre vonatkozó elragadtatását: „Nagyon, nagyon... juj, de milyen nagyon!”