4.

Szerény néhány pengőjével hogy vállalkozhatna a művésznő elkísérésére, ezen tűnődött Bányai, de sajnos még mindig nem volt abban a lelkiállapotban, hogy ezeknek a fölényes kezeknek, melyek könnyedén, sorra adogatták őt, ellenálljon vagy ellentmondjon.

Még a taxiban sem tudott szólni, amikor a művésznő odamondta, hogy:

– Attila utca harmincnégy.

„Miféle helyiség tart ilyenkor nyitva?” Ezen töprengett Bányai, és nyomban felvilágosítást kapott a problémára:

– Jó feketét csak nálam lehet inni – magyarázta Kerényi Terka –, ezt az egész város tudja. Amúgy sem veszik emberszámba itt azt az írót, színészt, sőt karmestert vagy akár díszlettervezőt, aki nem bejáratos hozzám. Maga persze szolid fajankó, zöld újonc, aki erről nem tud semmit, és épp ez a kedves magában. Ez tetszett meg nekem a másik asztalnál – és beleröhögött a saját szavába –, mert ordított a helyiségen keresztül, hogy maga milyen zöld, beijedt kétéves, vagy nem is kétéves, hanem a nyeretlenek közül startol, amit én rögtön meglátok mindenkin, halló, hová megy ez a sofőr! – És energikusan kikopogtatott, erélyesen magyarázva a rövidebb utat, azután visszahanyatlott lihegve. – A guta üti meg az embert ezekkel a sofőrökkel, naponta három-néggyel mérgelődök, mert ez mind azt hiszi, hogy vidéki vagyok, ami igaz is, de már tizenhat éves koromban megszöktem Füzesabonyból egy utásztiszttel és elkezdődött a színi karrier... Halló! Süket maga?! Jobbra hajtson, a Felhő utcán!... Dehogy tilos behajtani... Tudja, amit én mérgelődök ezekkel a sofőrökkel... Na, itt vagyunk. Mit kaparászik a zsebében?! Én mindennap autón jövök. És magam fizetem!... Hallja, de megsétáltatott! Majd egyszer egynek felírom a számát... Ne csöngessen, kapukulcsom van!...

Bementek, és Bányai szédelegve követte.