Hatodik fejezet
Seherezádé ezer meséje egy éjszaka

1.

Bányai eltávozása után a művésznők magukra maradtak, és átmenetileg békés csend honolt a lakásban.

...Cigarettáztak az állott whisky felett, és Kerényi Terka bús grimasszal megvakarta a fejét:

– Mit gondolsz, meddig bírod ezt a tempót? Készre csinálod magad. Ilyen hisztérikusan nem lehet élni. Ha egyszer Kalmárt szereted, mit akarsz Bányaitól, és ha Kalmárral nem tudtok összejönni, minek rúgsz mindig bele ebbe a főúri rabszolgába. Minden ujjára tíz olyan nőt talál Pesten, mint te, nem szólva arról, hogy az ilyen felelősségteljes, dolgozó polgárok munka után valami lelki pihenést keresnek nálunk – sóhajtott, mivel tisztában volt ez általánosítás rá nézve alig időszerű voltával. – De nálad, barátom, a szerelem után megrokkant idegzetét a munkában pihentetheti ki. Mit képzelsz, meddig bírja ezt egy ember, aki reggel felkel, és megy a Kelengyeáruházba?...

– Hát menjen. – Sári vállat vont, és lebiggyesztett szájjal kipöffentett egy kis levegőt. – Mondtam én neki, hogy ne menjen? Tőlem akassza fel magát!

– És hová fog ez vezetni?

Csillag Sári már nem hallotta az utolsó mondatokat, hanem összeráncolt szemmel maga elé meredt, majd hirtelen így szólt:

– Hogy került hozzád Bányai?

– Elhoztam. Hasonlít Székely Gézára – és sóhajtott –, tudod, hogy tíz éve Amerikában van.

– Úgy – mondta némi megvetéssel. – És azt nem tudtad, hogy velem fut?...

– Na ne affektálj! Legalább nekem ne!

– Mért affektálok?! – csattant fel hangja... Ő ugyan Kalmárt szerette, de rosszul bírta, ha valakinek más nő is tetszett. Ez két különböző dolog. – Én nem affektálok! De különös az, hogy rögtön kikezdtél azzal, aki velem van. Mindig ezt csinálod.

A „mindig”, a „rögtön” és hasonló gyanúsító végletek Csillag Sári temperamentumából fröccsentek szóvá nyomban, ha úgy érezte, hogy sérelem érte, és a megtorlással nem késhet.

– Sári, te bolond vagy! Ha azt hiszed, hogy én törődöm...

– Nézd... Jobb, ha ezt hagyjuk – felelte teljesen epés hangon. – Tegnapelőtt láttam, ahogy Kalmárral a sötét nézőtéren összeborultatok...

– Ilyen képtelen aljasság – és két combjára csapott és rohant. – Ha te azt hiszed...

– Én nem vagyok vak, csak nem értem, mit fáj neked, ha tetszem valakinek, és miért pont Bányait választottad ki rögtön, mert utánam lógott... Neked adom! Légy boldog ezzel a nyeszlettel...

És elrobogott. Mint a szélvész, és bőgött a lépcsőházban végig, hogy a barátnőjében is csalódott, és elejtette az erszényét a kapunyitásnál, hogy szétgurult minden apró.

Azután fél óráig keresgélte a házmesterrel, és végül abbahagyta, mert zúgás hallatszott az utcán...

Taxi!

– Hová? – kérdezte a sofőr.

– Tessék?... Ja?... Hány óra van?

– Két óra.

– Menjen, amerre akar.

Később a Hősök terén sírdogálva kikopogott, és bemondta Kalmár lakáscímét.