Befejezés

A regény Bányai magánügye, de vessünk egy búcsúpillantást a kabaréra, mielőtt örökre elmerülne e regényből és Bányai életéből egyszersmind.

Ilyen az élet.

Milyen?

Ne mondjunk hasonlatot. Ilyen az élet. Olyan, amilyennek az eddigiekből látszott. Szemlátomást sablonszerűen tudja a szerepét, de valahol egy kis résznél, az ördög tudja, mért pont ott „belekvázol” a helyes sorrendbe. Pont egy kis tréfánál, egy egész kis óhajnál, ami az óhajtó számára rendkívül jelentős, és az élet egy lyukas mellényzsebéből is kifizethetné, és éppen ott „úszik” a szöveggel.

Rosszindulatú a sors? Nem. Külön egy villámtréfányi, hatalmas regény leírni a tragédiát, amely a madárfejű, szomorú Bányait sújtaná, ha tréfájának kirobbanó sikere lenne, és e környezetben megpróbálná fél- és egészbolondok meghatározatlan körvonalú életformáit magára ölteni.

Mi lenne Bányaiból, ha nem csengene fél nyolckor az ébresztőóra, ha nem szabályozná szürke létét a nyílegyenes, igen keskeny, de biztonságos úton kötelessége és egzisztenciája?

Ennyit a filozófiáról. Amennyiben a kabaréban lezajló örömöknek és bánatoknak, életeknek, halálnak egyáltalán lehetséges kapcsolatba jutni a filozófia tudományosan szobatiszta fogalmával.

Kerényi Terkánál nem esett szó Bányairól. Sajnos ez nem az illetők tapintatán múlott; senkinek sem jutott eszébe. Hajnaltájt, eléggé részegen, Sári és Kalmár között a következő rövid dialógus játszódott le.

– Vegyél el feleségül, akkor megjavulok.

– Nem lehet téged elvenni, mert bolond vagy. – Azt akarom, hogy gyerekem legyen.

Színtelen hangon beszéltek, mint valami felületes olvasópróbán. Ez attól volt, hogy a részegségen felül belebágyadtak az egymással folytatott tusákba.

– Nem veszlek el, mert hazudni fogsz, megcsalsz, megverlek, megölöm magam, megöllek, és gyilkos leszek. Bolond vagy.

– Bolond vagyok, de nem fogok hazudni neked. – Nem tehetnéd a lábad többé színpadra.

– Nem tenném.

– Nem mehetnél nélkülem sehova. Nem lehetne egy randevúd.

– Nem lenne. Kell a kutyának.

– És ha most is hazudsz?

– Akkor megverhetsz.

És megcsókolták egymást, és úgy látszott, hogy ez az ügy most már házassági úton lezárul, és miután Kerényi Terka az örvendetes, de unalomig előrelátott örömhírt közölte, még nagyobb ivás és a jegyesek éltetése vette kezdetét.

Mindenki boldog volt, mindenki mindenkinek jókat mondott, és szinte kirobbant belőlük a beteljesedett diadalérzés:

– Siker volt!...

Bányai reggel bement a bankba, azon kemény elhatározással, hogy személyes ismerősének, Lakatos őméltóságának mindent elmond őszintén. Talán él a szívében némi irgalom. És ha él? Bank az bank. Legfeljebb kifizeti a felmondást, és nem jelentik fel, és így nem kell Gyuri bácsi. De állása nem lesz. Ó, Istenem, ha visszaforgathatná az időt huszonnégy órával, és azon átkozott pillanatot, amelyben egy szűzi, fehér lap csábításának engedve odakanyarintotta egy tréfa címét, ha ezt a pillanatot szétbokszolhatná és tiporhatná, milyen boldogan indulna ez a reggel, amint éppen frissen a bankba megy, nagyszerű, jóságos íróasztalához, a fiúk közé, akikkel vidáman csónakáznak hétvégi, közös kirándulásaikon a Dunán.

Az osztályvezető még nem volt ott. A személyzeti igazgató átszólt, hogy Birsics úr intézze el végre azt a két csekket. Birsics (nem író és nem Bányai!) két öklére dőlve állt az íróasztalnál, roppant súlyos szívvel meredt a tintatartójára, és félt, hogy sírni fog.

Micsoda őrültség volt ezt a jó szagú, világos, üvegfalakkal határolt hivatali szobát eldobni, becsülettel, jövővel, nyugodt élettel együtt! Molnár kollégája érkezett éppen.

– Szervusz, Feri! Tegnap óta fekszik ez a levél az asztalodon, én vettem át.

– Mi?...

Egy vastag levél feküdt az asztalán. Céges boríték.

Megmarkolta, és darabokra akarta szakítani. Ez lesz a szerződés! Végül remegő kézzel feltépte. Azután tátva maradt a szája, egyszerűen olyan volt, mint aki kővé vált. Az arca egészen szürke lett. A két ajka megvonaglott...

Egy halom százas pottyant ki a borítékból. Pontosan hét. És egy levél. Terebényi néhány sorban megköszöni, hogy játszott helyette, hallotta, hogy milyen balszerencsével, és örül, hogy nem személyesen volt jelen, mert az ő játékmodora mellett, ilyen lapjárással, az összeg sokszorosát veszítette volna. Természetes, hogy ez az összeg az ő vesztesége, és nem Bányaié, aki csak olyan szíves volt, és kérésére helyettesítette.

Egy darab szerződést irodájában bármikor felvehet, és marad kiváló tisztelettel, olvashatatlan kacskaringók egy té betű alatt.

Vége. Bányai bemegy a személyzeti igazgatóhoz:

– Szegény nagybácsim rekviemjén kellett részt vennem tegnap, és beküldtem a pénzt, Molnár kollégám vette át. Érthetetlen, hogy senki sem tapogatta meg a borítékot, amelyben a hétszáz pengő volt...

– Mit mesél annyit? Én csak ma kértem az elszámolást. Nézze meg, hogy elment-e a Strasser és Petendi-levél...

Bányai rohant, fütyült, megnézte, hogy elment-e a Strasser és Petendi-levél, és nem volt nála boldogabb ember az egész bankban, sőt könnyen lehetséges, hogy e pillanatban az egész világon.