6

...Ott állt a küszöbön. De az újabb meglepetéstől nem bírt szólni. Hogy kerül ide Eddy Rancing? Micsoda zavaros, megdöbbentően fantasztikus história kezd kialakulni? Úgy érezte, hogy szédül, mint aki sok likőrt ivott.

– Mr. Rancing!

– Miss Weston – mosolygott Eddy –, boldog vagyok, hogy viszontlátom.

A lord nem mert szólni. Meglepetése lassan rémületbe ment át. A leány megjelenése távoli mennydörgést jelentett számára. A teljes szélcsendben ismét itt áll sirokkószerű, baljós, elszánt titokzatosságával, hogy azután tövestől csavarja ki a nyugalmát, rohanjon, törjön, zúzzon és végül egyetlen akkorddal ismét eltűnjön.

A lordban megszólaltak a vészszirénák!

A ciklon!

Az bizonyos, hogy valahol rablók várják, és nyomban ragaszkodni fog hozzá, hogy valami kényelmetlen módon hosszú utat tegyenek meg együtt. Ezért sietve telerakta a zsebeit cigarettával, és elővett a szekrényből egy meleg gyapjú nyakvédőt. Ami biztos, az biztos.

– Hogy... hogy kerül ide? – kérdezte Evelyn Rancingot.

– Pont ő tudja? – tűnődött szomorúan a tanár. – Legfeljebb azon lehetne csodálkozni, hogy én még itt vagyok. Hová megyünk? – fordult azután némi aggodalommal Evelynhez.

– Most az egyszer nem hurcolom magammal kényelmetlen utamra, Sir.

– A próféta beszéljen önből. Én már elveszítettem a hitemet az ilyen csodákban.

– Ha megengedi, én fogom elkísérni – szólt közbe Eddy.

A tanár ideges oldalpillantást vetett rá.

– Örülök – fordult Evelynhez –, hogy maguknál a Kings Roadon a szomszédok közötti összetartás ilyen szokatlanul erős.

A lány egy másodpercig kutatva fürkészte a tanár arcát. Istenem! Lehet, hogy féltékeny?

– Fejezze ki magát világosabban, Mr. Rancing. Mit kíván tőlem?

– Felajánlom a segítségemet. Az az érzésem, hogy e pillanatban szüksége van egy férfira. Az én segítségemmel hamarabb birtokába jut az örökségének.

– Honnan tud egyáltalán az én örökségemről?

– Miss Weston, sújtson megvetésével: én hallgatóztam.

– És most? Most, miután mindent tud, tudja, hogy üldöznek, tudja, hogy vagyont érő kincset keresek, most meg fog zsarolni?

– Őszinte legyek? Erre gondoltam. De valahogy nem megy. Úgy érzem magam most, miss Weston, mintha neveletlen kölyök lennék, egy nagyon idős tanító néni előtt. Azt hiszem, tisztelem önt, és ez az érzés sok elhatározást rontott már el a cselekvés pillanatában. Szeretném, ha végigjátszhatnám ezt a szerencsejátékot, de nem zsarolom. Ha visszautasít, elmegyek.

– A rendőrségre – mondta gúnyosan Evelyn –, feljelenteni.

– Miss Weston! – felelte önérzetesen, de elpirulva, úgyhogy csak most látszott igazán, milyen nagy gyerek Eddy Rancing, a zseni. – Igazságtalan hozzám. Ezt eddig is megtehettem volna. Könnyelmű ember vagyok, szeretem a pénzt, de most igazán azért akartam megszerezni az örökségét, hogy odaálljak vele maga elé, és megkérjem a kezét.

Evelyn elnevette magát.

– Jól van, Eddy. Maga sohasem fog megkomolyodni. Fantaszta, bolondos ember. Hát nem bánom, tartson velem. Igazán nagyon egyedül álltam eddig... nem volt mellettem senki.

– Főleg azért – mentegette magát a lord Rancing előtt –, mert a hálóing annyira feltűnő volt, hogy hátra kellett ülnöm, az autó fenekére...

– Most azonban ennek már vége. Kényelmetlen útjai miattam megszűntek.

– Miss Weston... ezt már annyiszor mondta... Szerintem mindnyájan Isten kezében vagyunk...

– Nos, azonnal bebizonyítom, hogy ön teljes békében marad itt, és sohasem lesz kitéve annak, hogy zavarják.

„Milyen szép nő – gondolta Bannister –, csak sohasem lehet tudni, hogy mikor változik át száguldó orkánná.”

– Azért jöttem vissza, mert elcseréltük a kistáskáinkat. Visszahoztam a maga undok neszesszerét, csak éppen belekukkantottam, és máris lecsuktam ezt a szentélyét a maga életének. Itt van, Sir, süsse meg – mondta, és úgy dobta oda a táskát, hogy a Buddha hasában táncra perdült a zsilett a timsóval. – És adja vissza az én táskámat. Akkor mi Eddyvel nyomban távozunk, és soha többé nem zavarjuk.

– Meghitt vonás a Kings Roadon, hogy a szomszédok keresztnéven szólítják egymást, ami Angliában általában csak a rokonok vagy igen jó barátok között szokás...

Ezzel a tanár odament a kandallóhoz, és levette a kistáskát.

– De hiszen ez az én táskám... Nem téved, miss Weston? – és egy ösztönszerű mozdulattal felnyitotta a fedelét.

Három nyak merevedett meg a táska felé fordult fejek alatt, három száj nyílt ki ámultan, és három szív verése állt meg egy dobbanásnyi szünetre.

Legfelül a táskában a narancsszínű boríték feküdt, öt címeres pecséttel lezárva.